V. Piusz személyében olyan pápát kapott az Egyház, aki határozottan folytatta a reformok megvalósítását. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána tanárként és novíciusmesterként működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnöksége idején kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen is érintette őket a terjeszkedő reformáció. Gyakran megesett, hogy a felháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta a szerzetest. Rendi elöljárói felfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt. IV. Pál előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki. Nem értett egyet a következő pápa, IV. Piusz politikájával, ezért kegyvesztett lett; a pápa eltávolította őt Rómából, és Mondovi püspökévé tette. 1566-ban azonban a bíborosi testület őt választotta pápának. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex maximusként is úgy élt, mint szegény és egyszerű domonkos: a pápai ruházat alatt a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is. Megtudta, hogy megválasztásának híre rémületet váltott ki a nép körében. Így reagált a hírre: „Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.” V. Piusszal kezdődött a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. Úgy gondolta, hogy minden sikeres egyházi reformnak a saját háza táján, vagyis a pápai udvarnál, a Római Kúriánál és a római papságnál kell kezdődnie. Ezért először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Csak arra érdemes férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A simónia (a lelki javak, szentségek, vagy egyházi hivatal adásvétele) minden formája ellen küzdött. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését. Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ebben látta ugyanis a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen feltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. A pápa sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet addig meglehetősen lazán értelmeztek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását. Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római katekizmust. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római breviáriumot, 1570-ben pedig a Római misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Minden további liturgikus változtatást pápai jóváhagyáshoz kötött. Ő nyilvánította Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá; írásait Szent Bonaventura műveivel együtt kiadatta. A pápa nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. A vallási megosztottság korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben akkor jogosnak tartották a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztési Kongregáció, a mai Népek Evangelizációjának Kongregációja. A török veszedelem arra a belátásra bírta, hogy a hitszakadások által megosztott keresztényeknek véget kell vetniük vallási viszályaiknak. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: „Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.” Amikor a Pápai Állam, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török feletti győzelem a lepantói csatában (1571), V. Piusz az ütközet szerencsés kimenetelét megérezve könnyekre fakadt. Hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, melyet ma Rózsafüzér Királynője (Olvasós Boldogasszony) néven ünneplünk, és a loretói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást. V. Piusz pápa 1572. május 1-jén hunyt el. Amikor elterjedt a halálhíre, valóban nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották, pápasága alatt ugyanis kiderült a nép számára is, hogy minden szigorúsága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet vezérelte. Halálának századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta.
