„Mire beharangoznak, megtelt a templom. Mindenki az őt megillető helyen ül vagy áll…Mire véget ér a prédikáció, illattal telik meg a templom s az ember lelke szinte azt érzi, hogy ma a virágok is imádkoznak (…) (A pap) ezután szentelt vízzel meghinti háromszor és ugyanannyiszor megfüstöli a feltartott virágokat, befordul s megkezdi az ünnepélyes szentmise celebrálását. (…) A szentáldozat bemutatása után a nép hazafelé veszi az útját, keblén vivén az új otthonba a természet édes gyermekét. Otthon a sublót vagy almárium tetejére került a megszentelt virágcsokor s itt is hervad el. Eldobni nem szabad, mert ennek az a hatóereje, hogy távol tartja a villámot, a mennykövet. Sok hónapon keresztül – ha csak halott nincs a háznál – szóba sem kerül. El kell múlnia a karácsony minden varázsának, csak ezután esik rá megint a család tekintete, vízkereszt napján. Ekkor leveszik helyéről, virágjainak egy részét lemorzsolják s tányérra vagy agyagfödőre teszik. A száraz morzsák alá parazsat gyűjtenek, mely lassú égést idéz elő s kellemes füstöt támaszt. Mikor már ennyire vannak a virágszirmok, a háziasszony kezébe veszi az edényt megindul az egész ház népével a családi lak megáldására. (…) s imádság közben kéri az Istent, hogy tartson távol tőle minden bajt az új esztendőben. (…)” Ha beteg vagy halott volt a háznál, szintén szerepe lett a csokornak. A beteg esetén a Csengő orbáncvirágot, halott esetén a megmaradt virágokat füstölőként használják. A virágszentelés, népiesen virágáldás, latinul benedictio herbarum már a középkori liturgiában jelen volt. Vidékenként kissé eltérő tartalom társult a felhasználásukhoz, sőt lehet, hogy a tájegység szerint a növények összetétele némiképp változott. A Néprajzi lexikon a Nagyboldogasszonyfű-ként ismeri, egyben emeli tudományosra rangra, a vidékenként eltérhető összeállítást.
