A hét üzenete

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán. Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról: Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje. Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták. Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle. Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették. Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására. A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának. A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

KRISZTUS FELTÁMADOTT, ALLELÚJA! – VALÓBAN FELTÁMADOTT, ALLELÚJA!

Hristos voskrese, alliluja! – Voistinu voskrese, alliluia! Christos anesti, alliluia! - Alithos anesti, alliluia! Krisztus feltámadott, allelúja! – Valóban feltámadott, allelúja! Christus resurrexit! - Vere resurrexit! Christus ist auferstanden! - Er ist wahrhaftig auferstanden!

Két mártír asszonyra, Perpétuára és Felicitászra emlékezik az Egyház március 7-én, akik a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején, 203-ban Karthágóban haltak meg. Vértanúságuk történetét egy 21 fejezetes passióból ismerjük, melynek 8 fejezete magától Perpetuától származik, aki feljegyzéseket írt a börtönben; a többi rész valószínűleg szemtanúk elbeszélései alapján készült. A Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, Perpétua Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Felicitász szülés előtt állt, Perpétuának csecsemő gyermeke volt. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. Perpétuát és Felicitászt három társukkal, Saturniusszal, Secundulusszal és Revocatusszal együtt letartóztatták. Saturus, mihelyt értesült a rábízott katekumenek elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. Perpétua kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. A patrícius ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a rájuk rótt kemény megpróbáltatást. A hitjelöltek első börtönükben kereszteledtek meg, ahol Felicitász megszülte gyermekét. A keresztségből erőt merítettek a szenvedések elviseléséhez. Perpétua így írt a börtönben: „Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.Később átvitték őket egy zsúfolt, földalatti börtönbe.„Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt, lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – olvasható Perpétua leírásában. Ránk maradt szenvedéstörténetük részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket. Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét (vö. ApCsel 1,15–26), melyben így érvelt: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.” Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett. Mivel a kiválasztás szempontja volt, hogy az apostolnak a feltámadás tanújának kell lennie, Mátyás valószínűleg találkozott a föltámadott Krisztussal. Mátyás további sorsa ismeretlen. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával „az emberevők országa” jutott neki, valószínűleg Etiópia, ahol megvakították és börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását, és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezéssel szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjüknek. Ezenkívül oltalmát kérik a cukrászok, szabók, kovácsok, és mint általában az apostolok, védőszentje a teológusoknak, hittanároknak, misszionáriusoknak is. Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette, ahol ma is tiszteletben részesítik a Szent Mátyás-apátság bazilikájában. Rómában február 24-én, Milánóban február 7-én, a bizánci szertartásban augusztus 9-én ünneplik. Mátyás napjához országszerte időjárási regulák fűződnek. „Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be).” Mátyás apostol vértanúságának eszköze és így ikonográfiai jelvénye a szekerce vagy bárd. A nép képzelete a szent ünnepe és a közeledő tavasz között kapcsolatot teremtett: mintegy az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Csíkszentmártonban az a tréfás hiedelem járta, hogy ha nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta. Dugonics András jeles mondásai között olvassuk: „Tapogatva jár, mint Mátyás után a róka a jégen.”

Hamvazószerdán kezdődik a Húsvét előtti 40 napos böjt, a Szent Negyvennap (a Nagyböjt). Mivel a régi böjti gyakorlat a Nagyböjt idején teljes hústilalmat írt elő a híveknek, ezért a Hamvazószerda előtti keddet a népnyelv Húshagyókedd-nek, a Feltámadás ünnepét pedig Húsvét-nak (= húsnak ismételt vétele) nevezte el. Ma a szigorú böjt csak Hamvazószerdán és Nagypénteken kötelező. Ezen a napon és a rákövetkező vasárnapon a hívek homlokát az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával hintik meg (vagy kis kereszt alakú hamujellel jelölik meg). A hamvazó pap közben figyelmeztet: “Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!”. A hamu az elmúlás természetes jelképe A nagyböjt a bűnbocsánat szentségéhez járulás ideje. Régen ekkor kezdődött a hittanulók felkészítése a keresztségre és a hívek általános bűnbánati ideje. A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdete, a hamvazószerda idén március 5-ére esik. A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást. Miért éppen 40 napig tart a böjti időszak? Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében. A Szentírásban több esemény kötődik ehhez a számhoz. A böjt vallásos gyakorlata a figyelem középpontjába állítja a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát, jelzi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is. Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhetnek és egyszer lakhatnak jól. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

Skolasztika az umbriai Nursiában (ma Norcia) született 480 körül. Fivérével együtt Istennek szentelte életét, és követte testvérét Montecassinóba, ahol 547 körül halt meg. Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta tartják ünnepét ezen a napon. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedekről írt életrajzából ismerjük. A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék városából származtak, jómódú szülők gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segített neki túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját. Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy a közelében lehessen. A későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett, a Roccabotte-kolostorban élt, később Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki dolgokról beszélgessenek. Nagy Szent Gergely pápa elbeszéléséből magunk elé képzelhetjük, hogyan játszódott le az a bizonyos utolsó találkozás Skolasztika és Benedek között. Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: „Ne távozz el tőlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökről!” Benedek elcsodálkozott: „Hogyan beszélhetsz így, nővérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!” Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgő imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadás volt, eső zúdult alá, mennydörgésektől reszketett a levegő; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidőbe. Benedek méltatlankodva ugrott fel: „Nővérem, mit műveltél?” Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: „Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ő rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!” Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esővel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba, ahol abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett.

Szenvedéstörténete szerint Szent Balázs örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy hegyi barlangba, innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. Azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is. A helytartó 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. A püspök ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják, és Agricola bírói széke elé hurcolják. Nem tudták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában is csodákat tett. Vízbe fojtás általi halálra ítélték, de végül lefejezték. Kezdetben hallgattak Szent Balázsról a források. Ebből következtethetünk arra, hogy tisztelete nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték. Tisztelete a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek, továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. A késő középkorban a tizennégy segítő szent közé sorolták. Az orvosok, posztókereskedők, gyertyaöntők, fúvós zenészek, énekesek védőszentje, kedvező időjárásért is segítségül hívták. A legenda szerint egy napon rémült anya sietett Szent Balázshoz, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút (egy másik változat szerint eltávolította a szálkát), és így megmentette a haláltól. Egy másik legenda szerint a helytartó először vízbe fojtás általi halálra ítélte a püspököt. Abba a tóba kellett volna vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneinek szobrait a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.

Bosco Szent János, a Szalézi Szent Ferenc Társaság alapítója, „az ifjúság szentje”

János már kicsi korától fogva pap szeretett volna lenni. Elmesélte, hogy egyszer, kilencéves korában álmot látott, amely megvilágította számára küldetését: „Legyél alázatos, erős és állhatatos” – mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni”.

„Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!”

Január 7-én a domonkos rendi Pennaforti Szent Rajmundot, ügyvédek, ügyészek védőszentjét ünnepli az Egyház. Kiváló gyóntató és bölcs jogász volt, ő állította össze az első egyházjogot. Nolaszkói Péterrel megalapította a Fogolykiváltó Boldogasszonyról elvezett mercedáriusok rendjét. Pennaforti (Penyafordi) Rajmund a Barcelona melletti Pennafort várában született 1175 körül. Szülei az aragóniai királyi családdal álltak rokonságban. Majdnem száz évig élt, ami rendkívül ritka volt abban a korban. Jogi és teológiai tanulmányokat folytatott. Pappá szentelése után Bolognában jogot tanított; tanítványaitól nem kért tandíjat, megélhetéséről a város gondoskodott. A barcelonai egyházmegye kanonokja volt. Barcelonába visszatérve, negyvenhét éves korában belépett a domonkosok rendjébe. IX. Gergely utasítására Rómába rendelték, a pápa káplánja és gyóntatója lett. Ő állította össze IX. Gergely rendeleteinek gyűjteményét (Decretales). 1238-ban Bolognában a nagykáptalan elöljáróvá választotta. Rajmund pontosabban megfolgalmazta a rendi szabályzatot, de két évvel később fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Nolaszkói (Szent) Péterrel megalapította a Fogolykiváltó Boldogasszonyról elvezett mercedáriusok rendjét; rendalapító társa kérésére megírta a mercedáriusok szabályzatát. Figyelme a muszlim uralom alatt álló Ibériai-félsziget és Észak-Afrika felé fordult: szorgalmazta a muszlim szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák lelkipásztori ellátását. A pogányok és a zsidók megtérítéséért fáradozva több keleti nyelvet elsajátított. Kiváló gyóntató és bölcs jogász volt, ő állította össze az első egyházjogot. Írásai közül kiemelkedik a Summa casuum a bűnbocsánat szentségének jó és gyümölcsöző kiszolgáltatásáról – a gyóntatók számára jogi és gyóntatói esetekből készített gyűjtemény később a Rajmund Summája címet kapta. Aquinói Szent Tamás az ő biztatására írta meg egyik jeles művét, a Summa contra gentilest. Nagy tudása és életszentsége miatt többször is püspökké akarták választani, ám ő ezeket a felkéréseket sorra elutasította. Pennaforti Rajmund 1275. január 6-án halt meg, Barcelonában. Tisztelete rögtön halála után felvirágzott, főként a domonkos rendben. Spanyolországban már 1553-ban volt ünnepe. VIII. Kelemen pápa 1601. április 29-én avatta szentté. 1647 óta Barcelona városának védőszentje. Emléknapját 1969 óta január 7-én ünnepli az Egyház. A művészetben szerzetesi ruhában ábrázolják, kulccsal a kezében, illetve egyik népszerű csodatétele közben: legendája szerint egyszer kiterítette köpenyét a vízre, és áthajózott egy tengerszoroson.

Szilveszter pápa 314-től 335-ig vezette az Egyházat, elsőként az üldözések lezárulása után.

Szilveszter pápa elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Konstantin legyőzte őt. Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben állhatatosan megvallotta Krisztust. A szabad vallásgyakorlás első időszakában olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak. Szilveszter pápaságának legfontosabb tevékenysége a római egyház megszervezése és a liturgikus ünneplések kialakítása volt. A császártól az első adományt még Miltiádész pápa kapta, amikor Konstantin a pápa rendelkezésére bocsátotta a lateráni palotát. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái már ebbe a palotába gyűlhettek össze, és a pápák egészen a 14. századig itt éltek, és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Konstantin elrendelte, hogy a lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a „minden templomok anyja” nevet kapta. A lateráni bazilikát Szilveszter pápa szentelte fel 324-ben. Pápasága évei alatt kezdték építeni a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti első bazilikát is, Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg mégis egyedülálló jelentőségű. A legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelentek neki Péter és Pál apostol, és azt mondták, gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszternél, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne. Szilveszter az üldözés alatt a Soracte-hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el. Szilveszter pápa 335. december 31-én halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el. Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.

Katalin életéről keveset tudunk. Valószínűleg előkelő alexandriai család sarja volt, és a tudományoknak szentelte magát. A 4. század elején, Maxentius császár alexandriai látogatása idején megtagadta a bálványáldozatban való részvételt: a császár elé lépett, és a kereszt jelét rajzolva magára, értésére adta, hogy keresztény. Maxentius ötven pogány filozófust rendelt Katalin meggyőzésére, azonban mind az ötvenen megtértek a lány hatására, ezért megégették őket. A császár ezután felkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította a kísértést. A bálványimádásra ezután kínzásokkal próbálták rábírni: a császár erőszakhoz folyamodott, letépette Katalinról ékes ruháját, és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta fel: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, Katalin olyan hatással volt a kíséretében lévő testőrtisztre, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett. Amikor egy éles és hegyes késekkel kirakott kerékre kötötték Katalint, hogy így összevagdossák, a kerék Katalin imájának hatására darabokra tört. A császárné kérlelte urát, hogy hagyjon fel a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejez Katalin halála előtt imádkozott azokért, akik majd közbenjárását kérik, és Isten válaszolt neki a felhőből, hogy kérése teljesül. A legenda szerint, amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt, majd angyalok fogták a testét, és a Sínai-hegyre vitték, ott temették el. Sírja fölött áll ma a Szent Katalin-kolostor. tette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le. Tisztelete igen elterjedt a nyugati és keleti egyházban egyaránt, a középkor egyik legtiszteltebb, legnépszerűbb női szentje volt. A tizennégy segítő szent egyike. Bölcseleti fakultások, teológusok, filozófusok, ügyvédek, tudósok és diákok, valamint a molnárok, a fuvarosok, a bognárok és a kerékgyártók védőszentje. Kerékkel és karddal ábrázolják.

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

Istenünk, te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Márton Pannóniában született 316 táján, 397-ben halt meg. Katona volt. Miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását. Ezt a császár gyávaságnak bélyegezte. A legenda szerint Márton erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt. A legismertebb róla szóló történet szerint amikor Márton még római katonatiszt és katekumen volt, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban épp azelőtt játszotta el minden pénzét katonatársaival, s így kiáltott: „Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!” Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak. Márton nem sokkal ezután megkeresztelkedett, leszerelt, és Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott. Hazatérve megtérítette anyját, majd remeteéletet kezdett a Ligur-tengeri Gallinara szigeten. 359-ben áttelepedett Poitiers mellé, hogy Hilarius támasza lehessen. Cellája körül alakult a ligugéi, később Tours melletti cellája körül a marmoutier-i kolostor. 371-ben Tours püspökévé választották. Püspökként is szerzetesi egyszerűségben élt. A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik. Ő az első szentként tisztelt hitvalló. Kultusza bizonyára már a honfoglalás előtt is virágzott Pannóniában. Tiszteletét Szent István is felkarolta: zászlaira a hadverő Márton képét festette. Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette, és háromnapos előkészülettel is kiemelte. A magyar kereszténység bölcsője, a pannonhalmi bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült a róla elnevezett hegyen, ahol az egyik hagyomány szerint a szent született.

A másik hagyomány Savariát, vagyis Szombathelyet tartja Márton szülővárosának. Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton-templom, mely a régebben különálló Szentmárton falu temploma volt, a hagyomány szerint Márton szülőházának alapjaira épülhetett. Az előtte lévő kutat már a középkorban „Szent Márton kútja” néven emlegették. Esterházy Pál szerint ennek vizével keresztelték meg „dicsőséges Szent Mártonunkat”. A helyi kultusz híre az Udvarba is eljutott. II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre fölmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjék a szegényekről.

A Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház a Legszentebb Üdvözítő bazilikája, a pápa székesegyháza. A homlokzatán lévő felirat hirdeti: „A Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje”. A lateráni főszékesegyház a pápák legősibb bazilikája. A hozzáépült palota volt a katolikus egyházfők székhelye a 4–16. századig. Eredetileg az előkelő római család, a Lateranusok háza volt. A Nero elleni összeesküvés miatt elkobozták, és császári birtok lett. Nagy Konstantin megtérése után Miltiadész pápának adományozta, aki a római püspök székhelyévé tette, és 313-ban már itt tartott zsinatot. A házban lévő bazilikát 324-ben a Legszentebb Megváltó tiszteletére szentelte I. Szilveszter pápa. II. Sergius pápa az 9. században Keresztelő Szent Jánost, II. Lucius pápa a 12. században Szent János apostolt is a templom védőszentjévé nyilvánította, így lett a nép nyelvén Szent János-bazilika. A lateráni bazilika a római püspöknek mint pátriárkának a székhelye. A pápák megválasztásuk után ellátogatnak a lateráni bazilikába, és elfoglalják tanítói székét, katedráját. A 14. században V. Orbán pápa a főoltár fölötti cibóriumba [az építészetben szarkofágok, trónok vagy szobrok fölé épített mennyezet – a szerk.] helyezte el Szent Péter és Pál apostol koponyáját. A templom főoltárába befoglalt faoltár az „apostololtár” maradványa. A templom hajójában dombormű őrzi emlékét annak a történelmi eseménynek, amikor II. Szilveszter pápa átadta a magyar küldöttségnek az államalapító királyunknak küldött koronát. A következő századok során tűzvész, földrengés és fosztogatás sújtotta templomot XIII. Benedek pápa 1726-ban szentelte fel újra a Megváltó és Keresztelő Szent János tiszteletére, és november 9-ére tette a szentelés évfordulójának megünneplését. Az Egyház iránti szeretet és a Péter egyházához való hűség jeleként ezt a napot az egész Egyház megüli. Aki ezen a napon meglátogatja egyházmegyéje székesegyházát, és ott elmondja a Miatyánkot és a Hiszekegyet, teljes búcsúban részesül.

Lukács evangélista Simont buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe véve adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt az ember érdekli, nem a társadalmi helyzet. Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége. Levele arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.

Szent Simon, a buzgó és Szent Júdás, a bátor korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely »elrejti« előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk »elrejtettségben« maradni, hogy annál jobban »megismertessük« másokkal Istent.”

(Részletek XVI. Benedek pápa 2006. október 11-ei katekéziséből)

„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt. Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté: Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.”

„Szent Ágoston mondja: »Az angyal (...) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal.« Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel »állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van« (Mt 18,10), ők azok »akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját« (Zsolt 103,20). Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.” (KEK 329–330)

Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek minket. Add meg könyörgő híveidnek, hogy az ő pártfogásukat mindenkor érezzük, és társaságuknak örökké örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Leskelődők

Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek – titkon sejted őket –
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.

Szabó T. Anna