A hét üzenete

Szent Kornélra és Szent Cipriánra, a 3. század vértanúira emlékezünk liturgikus emléknapjukon, szeptember 16-án. A 3. század elején a keresztények aránylag nyugodt körülmények között élhettek mindaddig, amíg váratlanul ki nem tört a Decius-féle üldözés. Fábián pápa vértanúsága után csak egy év elteltével került sor az új pápa megválasztására, 251-ben. Kornél pápa nehéz örökséget vett át. Ráadásul Novatianus személyében ellenpápa lépett föl vele szemben. Róma város hívő népe is megoszlott, az ellentétet az a kérdés okozta, hogy az üldözés során hittagadóvá lett keresztények visszafogadhatók-e. Kornél úgy gondolkodott, hogy a bűnbánók előtt meg kell nyitni az egyház kapuját. A pápa zsinatot hívott össze a kérdés tisztázására, és amikor Novatianus makacsul ragaszkodott merev álláspontjához, kiközösítették. Kornél gyakran váltott levelet Karthágó püspökével, Cipriánnal, aki igen tisztelte a pápát. A ránk maradt levelekből látható, mennyire aggódtak mindketten az egyház egységéért. A pápának azonban nem állt sok idő rendelkezésére: a Gallus császár alatt ismét föllángoló üldözésben elfogták, és Centumcellae-be (ma: Civitá Vecchiába) száműzték, ahol 253. szeptember 14-én vagy 15-én meghalt. A többi vértanú pápa mellé temették a Callixtus-katakombába. A legenda szerint amikor Kornél pápa már számkivetése helyén volt, az egyik vezető ember kérte, jöjjön el hozzá, és imádkozzék évek óta bénán fekvő feleségéért. A pápa követte az embert, imádkozott a beteg felett, és az meggyógyult. E csoda hatására a házaspár megtért, megkeresztelkedett, s velük együtt húsz katona is keresztény lett. Mikor a császár ezt megtudta, parancsot adott, hogy valamennyien mutassanak be áldozatot Mars templomában. Az újonnan megkereszteltek azonban ezt megtagadták, ezért Kornéllal együtt ólmos ostorokkal halálra verték őket. Ciprián püspök az ősegyház azon kevés szentje közé tartozik, akikről részletes életrajzi adatok maradtak ránk. Isten nehéz időben választotta ki az észak-afrikai egyház vezetőjének. Előkelő karthagói családból származott, s kiváló neveltetést kapott. Tanulmányai végeztével mint ügyvéd és a retorika tanára kezdett dolgozni szülővárosában. Caecilius nevű pap barátja hatására lett hívő, valószínűleg 246 húsvétján keresztelkedett meg. Megtérését Ciprián kezdettől fogva igen komoly vette. Még katekumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta a szegények között. Ezen kívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig – minden tiltakozása ellenére – megválasztották a város püspökének. Mivel Karthagó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Ciprián nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspökkollégium feje is lett. Épp miután átvette a püspökséget, kezdetét vette a Decius-féle üldözés. 250-ben a császár rendeletet bocsátott ki, mely szerint a provinciák helytartóinak kényszeríteniük kellett a keresztényeket, hogy áldozatot mutassanak be a császári állam pogány isteneinek. Aki a megszabott határidőig ezt nem tette meg, azt bebörtönözték, és kegyetlenül megkínozták.

A jeruzsálemi hagyomány a Betheszda fürdő mellett tisztelte Mária születésének helyét. Az 5. század elején Szent Anna tiszteletére templomot építettek itt, melynek felszentelési évfordulóján, szeptember 8-án emlékeztek meg Mária születéséről. A nyugati egyházba valószínűleg I. Sergius pápa vezette be az ünnepet a 7. század végén, majd IV. Ince pápa a 13. században nyolcadot csatolt hozzá, mely 1955-ig élt. Az ünnep magyar elnevezése a 15. századig vezethető vissza. Kisboldogasszony ünnepe országszerte kedvelt búcsújárónap. A Stella puerpera Solis (’hajnali szép csillag’) tiszteletére szokás volt szeptember 8. hajnalán a napfelkeltét a szabadban várni, csatlakozni az angyalokhoz, akik ilyenkor Mária születésén örvendeznek a mennyben. Azt tartották, hogy akinek „érdeme van rá”, meglátja a kelő napban Szűz Máriát. A népi megfigyelések szerint a fecskék Kisasszonykor indulnak útnak.

Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a 19–20. század fordulóján még élő Balaton-vidéki és göcseji szokás, hogy a vetőmagot az ünnepre virradó éjszaka, illetve kora hajnalban kitették a harmatra, hogy ne üszkösödjék meg. A nép nyelvén a két nagy Mária-ünnep (augusztus 15. és szeptember 8.) közti időszak neve a kétasszonyköze. Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, s ezek kódexirodalmunkba is bekerültek. A 16. századi Teleki-kódex Anna-legendájában olvasható: „Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.”

„Egy nehéz, éhínségtől, nyomortól, népvándorlástól és háborúktól sújtott évszázad utolsó évtizedében került Péter székébe az az ember, akit joggal neveznek így: „az utolsó római és az első középkori pápa”; az Egyházban pedig a „Nagy” megtisztelő jelzővel illetik. Békés, szemlélődő életét II. Pelagius pápa zavarta meg azzal, hogy kiválasztotta és fölszentelte a római egyház diakónusává. A hét kerület egyikének élére került, s az Egyház karitatív, illetve anyagi ügyeit intézte. Amikor a pápa látta, hogy feladatát milyen gondosan teljesíti, megbízta az egyik legkényesebb és legmagasabb tisztséggel: kinevezte követéül és állandó képviselőjéül a császári udvarba, Konstantinápolyba. Ő biztosította az Egyház nyugati és keleti része között a legmagasabb szintű összeköttetést. Gergely műveltsége, hivatali ügyekben való jártassága és személyének kedvessége hamarosan nagy tekintélyt szerzett neki a császári udvarban. Azon fáradozott, hogy a sok oldalról veszélyeztetett itáliai népnek segítséget szerezzen a császártól. Minden ilyen törekvését meghiúsította azonban a ravennai helytartó, egy különben jelentéktelen ember. Gergely ezért 585/86-ban visszatért Rómába, lemondott hivataláról, és visszavonult az általa alapított Szent András-kolostorba, ahol a pápa gyakran fölkereste, és tanácskozott vele. 589 őszén a Tiberis megáradt, és elöntötte a várost. A lakosság egy része a vízben lelte halálát, sokan pedig az áradás után föllépett járványok áldozatai lettek. Maga II. Pelagius pápa is e járványban halt meg.A római nép és a klérus a pápaságra egyetlen jelöltet látott: Gergelyt. Ő eleinte vonakodott, mivel továbbra is a csendes életre vágyott. De álmain és vágyain mindig uralkodott a valóságért felelősséget érző, gyakorlati ember, ha a történelmi óra parancsa szólította őt mint „Isten konzulját” (ez a sírfelirata a római Szent Péter-bazilikában). Ezt mondta: „Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.” 590. szeptember 3-án szentelték püspökké. A pápaságot az Egyház szolgálatának tekintette. Így nevezte magát: „Isten szolgáinak szolgája”. Gergely első pápai cselekedeteként könyörgő imát hirdetett Róma hét nagy bazilikájába a pestis megszűnéséért és vezeklésként a sokat szenvedett római népért. Körmenetet is tartottak, melyen a pápa mezítláb ment végig a Lateránból a Szent Péter-bazilikába. Mikor a Tiberis felé közeledtek, csodálatos látványban volt részük: Hadrianus császár síremléke fölött megpillantották Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját. És ezzel a várost sújtó csapások megszűntek. E jelenés emlékére áll ma is Mihály főangyal bronzszobra az Angyalvár tetején. Először a római és az itáliai népet vette gondjába. A szegényeket éppen éhínség fenyegette, ezért a Patrimonium Petri (ez volt a római egyház nagy birtokainak összefoglaló neve) jövedelmét az ínség enyhítésére akarta fordítani. Gergely pápa jó gyakorlati érzékkel és emberismerettel új vagyonkezelőket választott, akik a birtokot hamarosan fölvirágoztatták. Utasította gondnokait, hogy a császári hivatalnokokkal való jó kapcsolat érdekében ne fukarkodjanak, ha ajándékot kell adniuk. Nagyon szigorúan felügyelt arra, hogy az egyházi szolgálatban a bérlők és a parasztok igazságos és emberséges bánásmódban részesüljenek. Kamatmentes kölcsönnel segítette őket az elinduláskor. A jövedelmeket a templomok, a papság, a longobárdok elől elmenekült szerzetesek és nem utolsósorban a római nép megsegítésére fordította. Foglyokat is váltott ki a longobárdok rabságából. Bár nem kereste, hamarosan bele kellett szólnia a nagypolitikába is. A longobárdokkal szemben tanúsított magatartását az elérhetőnek látszó eredmények határozták meg. A rosszul informált Mauritius császár heves vádaskodásai ellenére magas adókat fizetett a longobárdoknak, és ezzel könnyített a nép sorsán. Sűrű levelezést folytatott a bajor hercegnővel, Theodelindával, aki a longobárd király, Authari felesége volt; majd ennek utódával, Agilulf királynővel is, és ezzel előkészítette az egész longobárd törzs megtérését. Emellett rendkívüli hatásúak voltak liturgikus intézkedései is, melyek kiterjedtek a szentségek kiszolgáltatására, a szentmise szövegeire és énekes részeire is. 854 levele maradt ránk, melyek a hívek körüli fáradhatatlan munkájáról tanúskodnak. Jób könyvéhez írt magyarázatai annak bizonyságai, hogy nagyon ismerte az embert, és mély életbölcsességet birtokolt. Dialógus című munkája az itáliai szentek csodás életrajzainak gyűjteménye. Nagy Szent Gergely 604. március 12-én hunyt el Rómában, és a 8. századtól ezen a napon ünnepelték.

Kalazanci József (José Calasanz) 1557-ben született észak-spanyolországi nemesi családban. Már iskolás korában „a kis szent”-nek nevezték. 1583-ban szentelték pappá. Néhány évig káplán volt az urgeli egyházmegyében, ezután püspöke megtette az egyházmegye trempei részének helynökévé, majd munkáját és lelkületét megtapasztalva általános helynökké nevezte ki. Úgy tűnt, József pályája zavartalanul ível fölfelé, ő azonban a szíve mélyén érezte, hogy Isten másra hívta. Ezért 1592-ben lemondott állásáról, atyjától örökölt tekintélyes vagyonát eladta, árát szétosztotta a szegények között, majd Rómába költözött. Öt éven át egykori egyetemista társa házában lakott. Minden éjjel felkelt és még pirkadat előtt végigjárta a hét főtemplomot. Ahol csak tudott, segített a szegényeken és a betegeken. Hamarosan felfigyelt rá, milyen sok gyerek csavarog otthontalanul és magára hagyottan Róma utcáin. Senki nem törődött velük. Az iskolázás akkoriban költséges volt. Józsefet pedig egyre inkább az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezeket a szegény gyermekeket rendszeres, mindennapos iskolához segíteni. Először a római plébánosokhoz fordult, és kérte, engedjék meg, hogy ezek a szegények is járhassanak a plébániai iskolába. A plébánosok nem zárkóztak el, csak azt kérték, hogy ennek fejében a város emelje meg az iskolák számára nyújtott támogatás összegét. Ezt a városi tanács, a szenátus elutasította. Ekkor József a szerzeteseknél zörgetett tervével. Előbb a jezsuitákat, majd a domonkosokat kereste fel, de mindkét rendtől azt a választ kapta, hogy már túl vannak terhelve meglévő feladataikkal is, egy ilyen újabb vállalkozásban nem tudnak érdemleges segítséget nyújtani. Don Antonio Brendani, a Szent Dorottya-templom plébánosa rendelkezésére bocsátott két termet, s megígérte, hogy maga is segíteni fog a tanításban.. Ez volt Európa első ingyenes népiskolája. Később a scholae piae (kegyes iskola) nevet kapta, mert alapítvány híján alamizsnából tartották fönn. Két év múlva már egy egész házat béreltek. Ekkor József elbúcsúzott addigi vendéglátójától, és a többi tanítóval az új épületbe költözött, ahol az ő irányítása mellett a tanító atyák közösségi életet éltek. Újabb két év alatt a növendékek száma hétszázra nőtt, ezért 1602-ben a termek számát ismét növelni kellett. A testi fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit lélekben kellett elszenvednie élete második felében. Az iskola jó híre annyira terjedt, hogy módos családok is kezdték odajáratni a fiaikat. Emiatt más iskolák vezetői féltékennyé lettek, irigykedni kezdtek Józsefre és társaira. Az intézetet megrágalmazták a pápánál, aki váratlanul két bíborost küldött ki ellenőrzésre. A vádak alaptalansága hamarosan kiderült, s az eredmény épp az ellenkezője lett, mint szerették volna a rágalmazók: VIII. Kelemen pápa személyes oltalmáról biztosította az intézetet. Néhány évvel később az eset ugyanúgy megismétlődött V. Pál pápával, de akkor az eredmény úgy módosult, hogy a pápa megduplázta az addigi évi támogatás összegét. 1611-ben József iskolájában már ezer növendék tanult. Nem sokkal később Rómán kívül is egymás után nyíltak iskolák nemcsak Itáliában, hanem Európa más országaiban is. A társulatot a Kegyes Iskolák Rendjének (Ordo Scholarum Piarum), vagy röviden piaristák rendjének nevezték el, és József lett az első általános rendfőnök. Utolsó éveiben újabb kemény próbatétel várt Józsefre. Felvételét kérte a rendbe egy Mario Sozzi nevű pap, akiben – mint hamarosan a felvétele után kiderült – olyan nagy hatalomvágy élt, hogy mindenáron rendfőnök akart lenni. Baráti körének befolyásával és gyalázatos rágalmaival elérte, hogy Józsefet megfosztották a rendfőnöki tisztségtől. Sőt, letartóztatási parancsot eszközölt ki ellene, és a nyolcvanhat éves öregembert közönséges bűnözőként hurcolták végig Róma utcáin. A rend pedig méltatlan és avatatlan kezekbe került, és Józsefnek még számtalan megaláztatást és súlyos meghurcoltatást kellett kiállnia. A több oldalról érkező külső támadások és rágalmak hatására X. Ince pápa 1646-ban feloszlatta a piarista rendet. Ekkor úgy tűnt, hogy a kilencvenéves alapító egész életműve semmivé lett. Mikor megtudta a hírt, Jób szavait idézve csak annyit mondott: „Az Úr adta, az Úr elvette. Legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Nem csoda, ha az emberek úgy beszéltek róla, mint második Jóbról.

A „mézajkú doktor”-ra, a méhészek, a gyertyaöntők, a haldoklók patrónusára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 19-én. Szent Bernáthoz gyermekbetegségek, megszállottság, dögvész, viharok idején is fohászkodnak. Egy régi forrás arról beszél, hogy Bernát fiatal korában nagyon vonzó jelenség volt: „Egész lényéből szeretetreméltóság és vonzerő áradt, úgyhogy veszedelmesebb volt ő a világra nézve, mint a világ őrá.” Körülrajongták a nők, próbálták elcsábítani mindaddig, amíg kénytelenek nem lettek ezt a megállapítást tenni: „Az anyák és a fiatal leányok réme lett; a barátok attól féltek, hogy miatta elveszítik barátaikat”, mert sorban csatlakoztak hozzá az emberek, hogy nagyon kemény, vezeklő életet éljenek. Olykor kemény harcai voltak a tisztaságért, egyszer olyan heves kísértés lepte meg, hogy egy jéghideg tóba vetette magát, és benne maradt mindaddig, amíg a teste le nem csillapodott. A citeaux-i kolostor aszkézise is kemény iskola volt Bernát számára. Mivel fizikailag nagyon gyenge, a gyakorlati dolgokban pedig ügyetlen volt, a legegyszerűbb szolgálatokat bízták csak rá a kolostorban. Egy napon ezt már nem bírta elviselni. Aratás ideje volt, s a szerzetesek kinn dolgoztak a mezőn. Bernát nagy elhatározással kért egy kaszát, hogy ő is aratni fog, de több volt benne a jószándék, mint az erő és az ügyesség a kaszáláshoz. Nem boldogult, s a végén már maga az apát figyelmeztette, hogy hagyjon fel a próbálkozással. Teljesen kimerülten letette a kaszát és térdre borulva imádkozni kezdett. Azt kérte, hogy Isten adjon neki erőt az aratáshoz. És valóban: új erő áradt a tagjaiba, és most már határozottan kezdte vágni a rendet, úgy, hogy a többi szerzetes elmaradt mögötte. Ő lett a kolostor első kaszása. Bernát egységbe tudta olvasztani a külső tevékenységet, a természettel való kapcsolatot és az Istennel való bensőséges együttlétet. Egyik barátjának ezt írta: „Higgy nekem és a saját tapasztalatomnak. A fák és a kövek olyasmit fognak neked megtanítani, amit a tanítóktól soha meg nem hallhatsz.” Máshol így írt: „Mindent, amit a Szentírásból megértettem, fák között vagy szántóföldön tanultam. Isten igéjének megértésében a tölgyek és a bükkök voltak mestereim.” Amikor szemlélődésében elmerült, a külső dolgokat észre sem vette, azok nem zavarták. Megírták róla, hogy miután társaival egész nap a Genfi-tó partján lovagolt, és a társak este a tó szépségét dicsérték, Bernát csodálkozva kérdezte, hogy miféle tóról beszélnek. A trubadúrok világában Bernát a Szűzanya dalnoka volt, mint a mézajkú doktor élt a hívők tudatában. Máriát a történelem viharai felett nyugodtan tündöklő, mentő csillagként dicsőítette.

„Mire beharangoznak, megtelt a templom. Mindenki az őt megillető helyen ül vagy áll…Mire véget ér a prédikáció, illattal telik meg a templom s az ember lelke szinte azt érzi, hogy ma a virágok is imádkoznak (…) (A pap) ezután szentelt vízzel meghinti háromszor és ugyanannyiszor megfüstöli a feltartott virágokat, befordul s megkezdi az ünnepélyes szentmise celebrálását. (…) A szentáldozat bemutatása után a nép hazafelé veszi az útját, keblén vivén az új otthonba a természet édes gyermekét. Otthon a sublót vagy almárium tetejére került a megszentelt virágcsokor s itt is hervad el. Eldobni nem szabad, mert ennek az a hatóereje, hogy távol tartja a villámot, a mennykövet. Sok hónapon keresztül – ha csak halott nincs a háznál – szóba sem kerül. El kell múlnia a karácsony minden varázsának, csak ezután esik rá megint a család tekintete, vízkereszt napján. Ekkor leveszik helyéről, virágjainak egy részét lemorzsolják s tányérra vagy agyagfödőre teszik. A száraz morzsák alá parazsat gyűjtenek, mely lassú égést idéz elő s kellemes füstöt támaszt. Mikor már ennyire vannak a virágszirmok, a háziasszony kezébe veszi az edényt megindul az egész ház népével a családi lak megáldására. (…) s imádság közben kéri az Istent, hogy tartson távol tőle minden bajt az új esztendőben. (…)” Ha beteg vagy halott volt a háznál, szintén szerepe lett a csokornak. A beteg esetén a Csengő orbáncvirágot, halott esetén a megmaradt virágokat füstölőként használják. A virágszentelés, népiesen virágáldás, latinul benedictio herbarum már a középkori liturgiában jelen volt. Vidékenként kissé eltérő tartalom társult a felhasználásukhoz, sőt lehet, hogy a tájegység szerint a növények összetétele némiképp változott. A Néprajzi lexikon a Nagyboldogasszonyfű-ként ismeri, egyben emeli tudományosra rangra, a vidékenként eltérhető összeállítást.

A római Santa Maria Maggiore-templomot III. Sixtus az efezusi zsinat (431) után építtette a Boldogságos Szűz, az Istenszülő tiszteletére az eretnekségekkel szemben; augusztus 5-én szentelték fel. A jeles nap latin elnevezése: Dedicatio Beatae Mariae Virginis ad nives – hazánkban Havas Boldogasszony és Havi Boldogasszony néven ismert. A Müncheni kódex Havi Bódoganya, a Batthyány-kódex naptára pedig Havi Boldog Asszony néven emlegeti. A legenda szerint a Santa Maria Maggiore-bazilika helyét maga a Szűzanya határozta meg. A 4. században, Liberius pápa idejében egy Giovanni nevű gazdag római patrícius és felesége elhatározták, hogy vagyonukat Máriának ajánlják fel. A Szent Szűz álmukban megjelent nekik, és arra hívta őket, hogy azon a helyen, amelyet másnap, augusztus 5-én hó borít majd, emeljenek templomot a tiszteletére. Liberius pápának szintén megjelent álmában a Szűzanya, megjelölvén, hol építsen számára méltó templomot Rómában. Kérését Mária azzal erősítette meg, hogy a forró római éjszakán hó esett az Esquilinus dombon. Reggel, kinézve palotája ablakain a pápa Róma hét halmának egyikén havat pillantott meg; majd lerajzolta a templom körvonalát a csodás havazásra összegyűlt római lakosok előtt. Innen kapta elnevezését a mai ünnepnap, melyet 1568-ban vette föl V. Pius pápa a Római Kalendáriumba.

Július 16. a Kármelhegyi Boldogasszony emléknapja. A kármeliták védasszonya az ábrázolásokon egyik karján a Kis Jézust tartja, másik kezével a skapulárét nyújtja. A skapuláré gyakran a Kisded kezében is ott van. Kármelita templomokban és más templomok mellékoltárain is gyakran látható.

A Szentírás több helyen megemlékezik a Kármel hegyről, ahol Illés próféta élt és védelmezte a hit tisztaságát (1Kir 17–19). Az egyházatyák a hegyet szépsége, termékenysége, ősisége, Illés győzelme miatt Szűz Mária jelképének látták. Sok remete élt a hegyen, majd a 12. században rendet alapítottak itt azzal a céllal, hogy a Szűzanya oltalmában szemlélődő életmódot folytassanak. A tengerről felszálló felhőben (1Kir 18,44), mely Illés idejében a megmentő esőt hozta, a Szűzanya előképét látták. Így jött létre a kármelita rend.

Stock Szent Simon 1251. július 16-án részesült a skapuláré látomásában. A hagyomány szerint a Szűzanya angyalok és szentek kíséretében jelent meg a rendfőnöknek, és átnyújtotta neki a skapuláré nevű vállruhát azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba, és a halálát követő szombaton kiszabadul a tisztítótűzből. E kiváltságot később a rendtagokon kívül kiterjesztették minden hívőre, aki a skapulárét, illetve annak éremváltozatát viseli és a Kármelhegyi Boldogasszony oltalma alatt a megfelelő életmódra vállalkozik.

A Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletét azok a szerzetesek hozták magukkal Európába, akik a szaracénok elől menekülve kényszerültek elhagyni ősi remeteségüket.

Édesanyjuk, védasszonyuk ünnepét 1376/78-tól ülik a kármeliták. Pápai jóváhagyást az ünnep megtartására V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

A kármeliták házai ma is az imádság és a lelki elmélyülés helyei hazánkban és szerte a világon.

Urunk, Istenünk, segítsen minket a Kármelhegyi Boldogasszonynak, a dicsőséges Szűz Máriának áldott közbenjárása, hogy oltalmazó kezétől vezetve eljussunk ahhoz a hegyhez, amely maga Krisztus. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Magyar katolikus lexikon

Gyümölcsoltó Boldogasszony (Jézus fogantatásának) ünnepe után Mária útra kelt Názáretből, hogy meglátogassa és segítse idős rokonát, Erzsébetet. Az út az akkori viszonyok között nem volt rövid, sem könnyű, Mária sok fizikai nehézséget vállalt; de lelkileg sem volt egyszerű a dolga, hiszen szívében hordozta a felfoghatatlan és kimondhatatlan titkot: Isten gyermekének édesanyja lett. Csaknem 150 kilométerrel távolabb, Ein Karemben Erzsébet is küzdött a maga helyzetével. Megrendítő lehetett, hogy idős kora és magtalan volta ellenére gyermeket vár és még a férje is megnémult. Így nem igazán akadt, akivel megbeszélhette volna életének váratlan alakulását. A történtekre magyarázatot aligha lelhetett, kérdéseit senkivel nem tudta megosztani, ezért a hozzá érkező Mária legalább akkora segítséget jelentett neki lelkileg, mint a háztartás körüli teendőkben. Mennyi mondandójuk lehetett egymás számára! Milyen könnyebbséget adott, hogy a másik érti, megérti azt, ami a lelkükben zajlik! Sarlós Boldogasszony ünnepe – a két várandós asszony találkozása – igazi ünnep. Nemcsak azért, mert mindketten igent mondtak Isten szokatlan (sőt, Mária esetében egészen egyedülálló) meghívására, hanem azért is, mert láthatatlanul történt egy másik, még ennél is jelentősebb találkozás: Jézus, az emberré lett Isten Fia itt találkozott először későbbi előfutárával, Keresztelő Jánossal. Mondhatnánk akár, hogy két magzat közelsége még nem jelent találkozást, de a Szentírás biztosít minket arról, hogy ők ketten valóban jelen voltak egymás számára, hiszen „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel” (Lk 1,41). Mi lehetne ennél valódibb találkozás? A mi találkozásainkban történik bármi ennél magasztosabb és élőbb? Fenségesek ezek a találkozások! Két asszony, akik által fizikailag is megjelenik a világban az üdvtörténet két kulcsszereplője: Isten és az ember. Jézus, Isten Fia, aki a kereszten életét adja a bűnös, megváltásra szoruló emberiségért, és Keresztelő János, aki előkészíti az Úr útját az emberekhez és a vértanúságot is vállalja a hit és az erkölcs védelmében. Isten, aki meghal az emberért és egy ember, aki meghal Istenért. Ebben a találkozásban szemlélhetjük Isten végtelen bölcsességét és előrelátását, amivel a megfelelő időben beteljesíti az üdvösség ajándékát az emberek számára. Sarlós Boldogasszony ünnepén minden évben zarándoklatot szerveznek nemzeti kegyhelyünkön, Mátraverebély-Szentkúton az együtt járók, jegyesek, fiatal házasok és gyermekre vágyók számára. A gyermekáldás Isten különleges ajándéka, amelyet az ember az orvostudomány rendkívüli átalakulása mellett sem tudott teljesen saját hatáskörébe vonni. Sokaknak egyszerű a foganás és a gyermekszülés, de akadnak olyanok is, akiknek csak hosszú évek küzdelmein keresztül vagy soha nem sikerül – Isten az életadás más, lelki módját kínálja számukra. Mária és Erzsébet története két egészen rendkívüli példát mutat az anyává válásra. Mária a fiatal lány, aki „férfit nem ismer” (Lk 1,34); Erzsébet a meddő idős asszony, aki már nem is számíthat gyermekáldásra. És mégis mindkettőjükkel megtörténik! Ebben láthatjuk, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), az emberi ész és a fizikai valóság határain túl is tud csodát tenni. Ugyanakkor nemcsak a nők ismerhetik fel – és nemcsak a gyermekáldás témájában –, hogy az Istenre bízott életben bármi megváltozhat egyik napról a másikra, és reménytelennek hitt nehézségekre is lehet megoldás. Bátran ráhagyatkozhatunk Isten végtelen irgalmára és ajándékozó szeretetére!

Szent Paulinus püspök Bordeaux közelében, 353-ban, pogány családban született. Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt.. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett. Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanúünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, de nagy fájdalmukra a fiú nyolcnapos korában meghalt. Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett. A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte „szerzetesi” életét. A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt. Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokbanÉletük a szegénység és az alázatosság szeretete volt. Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt. 409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én Dél-Itáliában halt meg. Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére.

Úrnapja ünnepét a XIII. században rendelte el IV. Orbán pápa, a Szentháromság vasárnapja utáni első olyan ünnepet, amelyen nem üdvösségtörténeti eseményt jelenítünk meg, mint a húsvéti vagy karácsonyi ünnepkör jeles napjain, hanem egy eszmét, hittitkot ünneplünk. Az ünnepek dogmatikai tartalmát a zsolozsmában a himnuszok, a misében pedig a szekvencia mondja el, költői formában. A XIII. század nagy teológusát, Aquinói Szent Tamást kérték fel ezek megírására, aki Úrnapjára olyan himnuszokat és szekvenciát szerzett, hogy azokat énekelve miközben tanulunk az Eucharisztiáról, irodalmi és szellemi gyönyörűségben is részünk lesz. A mise allelujájának meghosszabbításaként, annak utolsó hajlítására „ráültetett” szövegből kiderül, hogy az ünnep középpontjában a nagycsütörtök este adott kenyér és bor, Krisztus teste és vére áll. A szent színekről megtudjuk, hogy az új Pászka, az új manna ez, amelyben Jézus táplálékul adta magát mindenkinek, „vére ital, teste étel”, „kenyere lett vándoroknak, eledele jó fiaknak”. Mindezek ismeretében megkérdezhetjük azonban, hogy akkor az ünnep miért nem egy ünnepélyes, két szín alatti áldozásban érkezik meg? Miért indul a templom falain túlra? A liturgiában az ég és a föld, Isten és ember találkozik. A templomban ennek nem csak az oltár a színhelye, hanem az egész épület ezt szolgálja. A kupola ősi szimbóluma az égnek, a mennyeinek, amely a négyszögletű templomfalakra borul. Kupola nélküli templomaink mennyezetére azért festettek kék eget csillagokkal, mert így az egyszerű deszka is az égre utalt. A négyszög alaprajz a világot jelenti, amely nemcsak szögletes, hanem kiterjedt is, a négy égtáj felé. A templom négy falán túl terül el a város, a négy égtáj mentén pedig az egész világ. Fontos jelkép ez a természetben élő ember számára. A város, a település attól is lesz lakható, hogy benne áll a templom, ahol az ég és a föld találkozik. A templom a világ tengelyén is áll, falaival Északra és Délre, Keletre és Nyugatra „mutat”. Ezen erővonalak mentén válik a káosz kozmosszá, ahogyan a Paradicsomból fakadó négy folyótól vált a sivatag élőhellyé a teremtéskor. A város védelme szimbolikus értelemben elsősorban rituális védelem is, melynek célja, hogy a káoszt képviselő, vagyis a város lerombolását akaró ellenség, az ördögi tulajdonságokkal felruházott támadók ne tehessenek kárt a kozmoszban. Ez a védelem nem csak a pogány társadalmakban, hanem a kereszténységben is komoly szerepet kap. Innen közelíthetünk Úrnapja látványos ünnepléséhez, a templomból kilépő, a körmenetben hordozott Eucharisztiához. Úrnapja manapság az átlagember számára is a híres virágszőnyegekről, a falusi virágsátrakról, a körmenetről közismert. Processzióról azonban csak a XV. századtól tudunk, aminek lényegét nem a virágdíszítés szépsége adta meg. Nem is demonstráció volt ez, amely arra szolgált volna, hogy lássa mindenki, mennyien vagyunk és milyen fontos titkunk az Oltáriszentség. A körmenet a lakott területet járta végig, Jézus jelenlétét, oltalmát fizikailag is kiterjesztve az otthonokra, bevonva őket a szent térbe, a falu, város kozmoszába. Magyarországon – a világegyháztól eltérő módon – a körmenetbe négy stáció ékelődik. Ezeken a stációkon evangéliumot olvasnak és a négy égtáj felé áldást ad a pap az Oltáriszentséggel. Nem csak szent pihenők ezek, hanem a templom négy falának a négy égtáj felé való kisugárzásának meghosszabbításai is. A város és a világ itt és így részesül Isten köztünk lakozásának titkában és erejében, itt válik kozmikus eseménnyé az Eucharisztia ünneplése.

Orbán, hogyha napja tiszta,
új borát édesen issza,
de ha tőkéje megázik,
itala ecetté válik.

Hogyha eljön Orbán
Deres szakállával,
Nem lesz telé kamaránk
Isten áldásával.
De hogyha subáját
Oda fönt leveti,
Fényes napsugártól
Melege lesz neki:
Bő termése lészen
Az egész határnak
Búzája és bora
Bőven a gazdának.

János a dél-csehországi Pomukban (ma Napomuk) született szegény szülők gyermekeként 1340 körül. Párizsban tanult. 1380-ban szentelték pappá. Ezt követően Padovában jogot tanult, majd hazatért, és káptalani ügyvéd, 1389-től pedig a prágai érsek általános helynöke lett. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király meg akarta tudni, mit gyónt a felesége, azonban János nem volt hajlandó megmondani, ezért a király megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Ez 1393-ban történhetett. A hagyomány szerint, amikor a szent teste elmerült, öt csillag bukkant fel a vízből (ez lett János egyik attribútuma). A prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el. Ez Nepomuki Szent János legendája. Ami a tudományos kutatást illeti, kétségtelen, hogy a király megölette, a Moldva vizébe fojtatta. Oka azonban máig tisztázatlan. Hogy a gyónási titok vértanúja, az a néphagyomány nyomán csak később bukkant föl. Már kortársai is Krisztus vértanújaként tisztelték, de csak 1721-ben avatta boldoggá XIII. Ince, majd 1729-ben szentté XIII. Benedek. Az 1715-ben kezdődött kanonizáció során hatékonyan közreműködött Althann Mihály Frigyes váci püspök is. Jentzenstein (vagy Jenstein) János 1381 és 1396 között ült Prága érseki trónján. Egy irata, mely panaszirat Vencel király ellen, felsorolja részben az Egyház jogait, részben a királynak az érsek birtokát és személyét illető túlkapásait. Felrója neki ezenkívül, hogy 1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. Egy humanista tudós, Thomas Ebendorfer von Haselbach, aki többször volt a bécsi egyetem rektora, így ír Császárkrónikájában: „Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.” Ebendorfer bizonyíthatóan hosszabb időt töltött Prágában 1433-ban, mindössze negyven évvel a történtek után. Ebben az időben is tudták tehát, hogy Nepomuki János a király haragját vonta magára, mert szemrehányást tett neki kormányzása miatt. És ezenkívül élt a gyanú is, hogy a királyné gyóntatójaként nem akarta megsérteni a gyónási titkot. Nepomuki Szent Jánost magyar népünk többfelé Jánoskának hívja. A közép-európai, így a magyarországi barokk jámborság, népi vallásosság jelentős alakja, tiszteletét a 17. század folyamán, a csehországi vallásháborúk elmúltával a jezsuiták készítették elő. Alakjában egyrészt a papság misztériumát, a gyónás szentségét akarták megdicsőíteni, másrészt a szintén egy János, Husz nevével jelzett eretnekhagyományokat ellensúlyozni, népies jellegű jámborságban feloldani. A 18. század szentjei közül az ő tiszteletére szentelték a legtöbb új templomot, kápolnát, oltárt, szobrot. Szobrai az egész ország területén láthatók, főleg hidak mellett, vizek szélén állnak, de megtalálhatók házak homlokzati fülkéiben is. A Szentháromság és a Szeplőtelen Fogantatás mellett, olykor ezeknek hódoló mellékalakjaként, Nepomuki Szent János szobra az egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek.

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán. Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról: Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje. Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták. Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle. Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették. Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására. A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának. A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

KRISZTUS FELTÁMADOTT, ALLELÚJA! – VALÓBAN FELTÁMADOTT, ALLELÚJA!

Hristos voskrese, alliluja! – Voistinu voskrese, alliluia! Christos anesti, alliluia! - Alithos anesti, alliluia! Krisztus feltámadott, allelúja! – Valóban feltámadott, allelúja! Christus resurrexit! - Vere resurrexit! Christus ist auferstanden! - Er ist wahrhaftig auferstanden!

Két mártír asszonyra, Perpétuára és Felicitászra emlékezik az Egyház március 7-én, akik a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején, 203-ban Karthágóban haltak meg. Vértanúságuk történetét egy 21 fejezetes passióból ismerjük, melynek 8 fejezete magától Perpetuától származik, aki feljegyzéseket írt a börtönben; a többi rész valószínűleg szemtanúk elbeszélései alapján készült. A Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, Perpétua Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Felicitász szülés előtt állt, Perpétuának csecsemő gyermeke volt. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. Perpétuát és Felicitászt három társukkal, Saturniusszal, Secundulusszal és Revocatusszal együtt letartóztatták. Saturus, mihelyt értesült a rábízott katekumenek elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. Perpétua kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. A patrícius ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a rájuk rótt kemény megpróbáltatást. A hitjelöltek első börtönükben kereszteledtek meg, ahol Felicitász megszülte gyermekét. A keresztségből erőt merítettek a szenvedések elviseléséhez. Perpétua így írt a börtönben: „Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.Később átvitték őket egy zsúfolt, földalatti börtönbe.„Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt, lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – olvasható Perpétua leírásában. Ránk maradt szenvedéstörténetük részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket. Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét (vö. ApCsel 1,15–26), melyben így érvelt: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.” Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett. Mivel a kiválasztás szempontja volt, hogy az apostolnak a feltámadás tanújának kell lennie, Mátyás valószínűleg találkozott a föltámadott Krisztussal. Mátyás további sorsa ismeretlen. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával „az emberevők országa” jutott neki, valószínűleg Etiópia, ahol megvakították és börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását, és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezéssel szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjüknek. Ezenkívül oltalmát kérik a cukrászok, szabók, kovácsok, és mint általában az apostolok, védőszentje a teológusoknak, hittanároknak, misszionáriusoknak is. Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette, ahol ma is tiszteletben részesítik a Szent Mátyás-apátság bazilikájában. Rómában február 24-én, Milánóban február 7-én, a bizánci szertartásban augusztus 9-én ünneplik. Mátyás napjához országszerte időjárási regulák fűződnek. „Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be).” Mátyás apostol vértanúságának eszköze és így ikonográfiai jelvénye a szekerce vagy bárd. A nép képzelete a szent ünnepe és a közeledő tavasz között kapcsolatot teremtett: mintegy az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Csíkszentmártonban az a tréfás hiedelem járta, hogy ha nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta. Dugonics András jeles mondásai között olvassuk: „Tapogatva jár, mint Mátyás után a róka a jégen.”