A hét üzenete

Július 16. a Kármelhegyi Boldogasszony emléknapja. A kármeliták védasszonya az ábrázolásokon egyik karján a Kis Jézust tartja, másik kezével a skapulárét nyújtja. A skapuláré gyakran a Kisded kezében is ott van. Kármelita templomokban és más templomok mellékoltárain is gyakran látható.

A Szentírás több helyen megemlékezik a Kármel hegyről, ahol Illés próféta élt és védelmezte a hit tisztaságát (1Kir 17–19). Az egyházatyák a hegyet szépsége, termékenysége, ősisége, Illés győzelme miatt Szűz Mária jelképének látták. Sok remete élt a hegyen, majd a 12. században rendet alapítottak itt azzal a céllal, hogy a Szűzanya oltalmában szemlélődő életmódot folytassanak. A tengerről felszálló felhőben (1Kir 18,44), mely Illés idejében a megmentő esőt hozta, a Szűzanya előképét látták. Így jött létre a kármelita rend.

Stock Szent Simon 1251. július 16-án részesült a skapuláré látomásában. A hagyomány szerint a Szűzanya angyalok és szentek kíséretében jelent meg a rendfőnöknek, és átnyújtotta neki a skapuláré nevű vállruhát azzal az ígérettel, hogy aki viseli, nem jut a pokolba, és a halálát követő szombaton kiszabadul a tisztítótűzből. E kiváltságot később a rendtagokon kívül kiterjesztették minden hívőre, aki a skapulárét, illetve annak éremváltozatát viseli és a Kármelhegyi Boldogasszony oltalma alatt a megfelelő életmódra vállalkozik.

A Kármelhegyi Boldogasszony tiszteletét azok a szerzetesek hozták magukkal Európába, akik a szaracénok elől menekülve kényszerültek elhagyni ősi remeteségüket.

Édesanyjuk, védasszonyuk ünnepét 1376/78-tól ülik a kármeliták. Pápai jóváhagyást az ünnep megtartására V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

A kármeliták házai ma is az imádság és a lelki elmélyülés helyei hazánkban és szerte a világon.

Urunk, Istenünk, segítsen minket a Kármelhegyi Boldogasszonynak, a dicsőséges Szűz Máriának áldott közbenjárása, hogy oltalmazó kezétől vezetve eljussunk ahhoz a hegyhez, amely maga Krisztus. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Magyar katolikus lexikon

Gyümölcsoltó Boldogasszony (Jézus fogantatásának) ünnepe után Mária útra kelt Názáretből, hogy meglátogassa és segítse idős rokonát, Erzsébetet. Az út az akkori viszonyok között nem volt rövid, sem könnyű, Mária sok fizikai nehézséget vállalt; de lelkileg sem volt egyszerű a dolga, hiszen szívében hordozta a felfoghatatlan és kimondhatatlan titkot: Isten gyermekének édesanyja lett. Csaknem 150 kilométerrel távolabb, Ein Karemben Erzsébet is küzdött a maga helyzetével. Megrendítő lehetett, hogy idős kora és magtalan volta ellenére gyermeket vár és még a férje is megnémult. Így nem igazán akadt, akivel megbeszélhette volna életének váratlan alakulását. A történtekre magyarázatot aligha lelhetett, kérdéseit senkivel nem tudta megosztani, ezért a hozzá érkező Mária legalább akkora segítséget jelentett neki lelkileg, mint a háztartás körüli teendőkben. Mennyi mondandójuk lehetett egymás számára! Milyen könnyebbséget adott, hogy a másik érti, megérti azt, ami a lelkükben zajlik! Sarlós Boldogasszony ünnepe – a két várandós asszony találkozása – igazi ünnep. Nemcsak azért, mert mindketten igent mondtak Isten szokatlan (sőt, Mária esetében egészen egyedülálló) meghívására, hanem azért is, mert láthatatlanul történt egy másik, még ennél is jelentősebb találkozás: Jézus, az emberré lett Isten Fia itt találkozott először későbbi előfutárával, Keresztelő Jánossal. Mondhatnánk akár, hogy két magzat közelsége még nem jelent találkozást, de a Szentírás biztosít minket arról, hogy ők ketten valóban jelen voltak egymás számára, hiszen „Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel” (Lk 1,41). Mi lehetne ennél valódibb találkozás? A mi találkozásainkban történik bármi ennél magasztosabb és élőbb? Fenségesek ezek a találkozások! Két asszony, akik által fizikailag is megjelenik a világban az üdvtörténet két kulcsszereplője: Isten és az ember. Jézus, Isten Fia, aki a kereszten életét adja a bűnös, megváltásra szoruló emberiségért, és Keresztelő János, aki előkészíti az Úr útját az emberekhez és a vértanúságot is vállalja a hit és az erkölcs védelmében. Isten, aki meghal az emberért és egy ember, aki meghal Istenért. Ebben a találkozásban szemlélhetjük Isten végtelen bölcsességét és előrelátását, amivel a megfelelő időben beteljesíti az üdvösség ajándékát az emberek számára. Sarlós Boldogasszony ünnepén minden évben zarándoklatot szerveznek nemzeti kegyhelyünkön, Mátraverebély-Szentkúton az együtt járók, jegyesek, fiatal házasok és gyermekre vágyók számára. A gyermekáldás Isten különleges ajándéka, amelyet az ember az orvostudomány rendkívüli átalakulása mellett sem tudott teljesen saját hatáskörébe vonni. Sokaknak egyszerű a foganás és a gyermekszülés, de akadnak olyanok is, akiknek csak hosszú évek küzdelmein keresztül vagy soha nem sikerül – Isten az életadás más, lelki módját kínálja számukra. Mária és Erzsébet története két egészen rendkívüli példát mutat az anyává válásra. Mária a fiatal lány, aki „férfit nem ismer” (Lk 1,34); Erzsébet a meddő idős asszony, aki már nem is számíthat gyermekáldásra. És mégis mindkettőjükkel megtörténik! Ebben láthatjuk, hogy „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), az emberi ész és a fizikai valóság határain túl is tud csodát tenni. Ugyanakkor nemcsak a nők ismerhetik fel – és nemcsak a gyermekáldás témájában –, hogy az Istenre bízott életben bármi megváltozhat egyik napról a másikra, és reménytelennek hitt nehézségekre is lehet megoldás. Bátran ráhagyatkozhatunk Isten végtelen irgalmára és ajándékozó szeretetére!

Szent Paulinus püspök Bordeaux közelében, 353-ban, pogány családban született. Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt.. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett. Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanúünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, de nagy fájdalmukra a fiú nyolcnapos korában meghalt. Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett. A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte „szerzetesi” életét. A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt. Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokbanÉletük a szegénység és az alázatosság szeretete volt. Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt. 409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én Dél-Itáliában halt meg. Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére.

Úrnapja ünnepét a XIII. században rendelte el IV. Orbán pápa, a Szentháromság vasárnapja utáni első olyan ünnepet, amelyen nem üdvösségtörténeti eseményt jelenítünk meg, mint a húsvéti vagy karácsonyi ünnepkör jeles napjain, hanem egy eszmét, hittitkot ünneplünk. Az ünnepek dogmatikai tartalmát a zsolozsmában a himnuszok, a misében pedig a szekvencia mondja el, költői formában. A XIII. század nagy teológusát, Aquinói Szent Tamást kérték fel ezek megírására, aki Úrnapjára olyan himnuszokat és szekvenciát szerzett, hogy azokat énekelve miközben tanulunk az Eucharisztiáról, irodalmi és szellemi gyönyörűségben is részünk lesz. A mise allelujájának meghosszabbításaként, annak utolsó hajlítására „ráültetett” szövegből kiderül, hogy az ünnep középpontjában a nagycsütörtök este adott kenyér és bor, Krisztus teste és vére áll. A szent színekről megtudjuk, hogy az új Pászka, az új manna ez, amelyben Jézus táplálékul adta magát mindenkinek, „vére ital, teste étel”, „kenyere lett vándoroknak, eledele jó fiaknak”. Mindezek ismeretében megkérdezhetjük azonban, hogy akkor az ünnep miért nem egy ünnepélyes, két szín alatti áldozásban érkezik meg? Miért indul a templom falain túlra? A liturgiában az ég és a föld, Isten és ember találkozik. A templomban ennek nem csak az oltár a színhelye, hanem az egész épület ezt szolgálja. A kupola ősi szimbóluma az égnek, a mennyeinek, amely a négyszögletű templomfalakra borul. Kupola nélküli templomaink mennyezetére azért festettek kék eget csillagokkal, mert így az egyszerű deszka is az égre utalt. A négyszög alaprajz a világot jelenti, amely nemcsak szögletes, hanem kiterjedt is, a négy égtáj felé. A templom négy falán túl terül el a város, a négy égtáj mentén pedig az egész világ. Fontos jelkép ez a természetben élő ember számára. A város, a település attól is lesz lakható, hogy benne áll a templom, ahol az ég és a föld találkozik. A templom a világ tengelyén is áll, falaival Északra és Délre, Keletre és Nyugatra „mutat”. Ezen erővonalak mentén válik a káosz kozmosszá, ahogyan a Paradicsomból fakadó négy folyótól vált a sivatag élőhellyé a teremtéskor. A város védelme szimbolikus értelemben elsősorban rituális védelem is, melynek célja, hogy a káoszt képviselő, vagyis a város lerombolását akaró ellenség, az ördögi tulajdonságokkal felruházott támadók ne tehessenek kárt a kozmoszban. Ez a védelem nem csak a pogány társadalmakban, hanem a kereszténységben is komoly szerepet kap. Innen közelíthetünk Úrnapja látványos ünnepléséhez, a templomból kilépő, a körmenetben hordozott Eucharisztiához. Úrnapja manapság az átlagember számára is a híres virágszőnyegekről, a falusi virágsátrakról, a körmenetről közismert. Processzióról azonban csak a XV. századtól tudunk, aminek lényegét nem a virágdíszítés szépsége adta meg. Nem is demonstráció volt ez, amely arra szolgált volna, hogy lássa mindenki, mennyien vagyunk és milyen fontos titkunk az Oltáriszentség. A körmenet a lakott területet járta végig, Jézus jelenlétét, oltalmát fizikailag is kiterjesztve az otthonokra, bevonva őket a szent térbe, a falu, város kozmoszába. Magyarországon – a világegyháztól eltérő módon – a körmenetbe négy stáció ékelődik. Ezeken a stációkon evangéliumot olvasnak és a négy égtáj felé áldást ad a pap az Oltáriszentséggel. Nem csak szent pihenők ezek, hanem a templom négy falának a négy égtáj felé való kisugárzásának meghosszabbításai is. A város és a világ itt és így részesül Isten köztünk lakozásának titkában és erejében, itt válik kozmikus eseménnyé az Eucharisztia ünneplése.

Orbán, hogyha napja tiszta,
új borát édesen issza,
de ha tőkéje megázik,
itala ecetté válik.

Hogyha eljön Orbán
Deres szakállával,
Nem lesz telé kamaránk
Isten áldásával.
De hogyha subáját
Oda fönt leveti,
Fényes napsugártól
Melege lesz neki:
Bő termése lészen
Az egész határnak
Búzája és bora
Bőven a gazdának.

János a dél-csehországi Pomukban (ma Napomuk) született szegény szülők gyermekeként 1340 körül. Párizsban tanult. 1380-ban szentelték pappá. Ezt követően Padovában jogot tanult, majd hazatért, és káptalani ügyvéd, 1389-től pedig a prágai érsek általános helynöke lett. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király meg akarta tudni, mit gyónt a felesége, azonban János nem volt hajlandó megmondani, ezért a király megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Ez 1393-ban történhetett. A hagyomány szerint, amikor a szent teste elmerült, öt csillag bukkant fel a vízből (ez lett János egyik attribútuma). A prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el. Ez Nepomuki Szent János legendája. Ami a tudományos kutatást illeti, kétségtelen, hogy a király megölette, a Moldva vizébe fojtatta. Oka azonban máig tisztázatlan. Hogy a gyónási titok vértanúja, az a néphagyomány nyomán csak később bukkant föl. Már kortársai is Krisztus vértanújaként tisztelték, de csak 1721-ben avatta boldoggá XIII. Ince, majd 1729-ben szentté XIII. Benedek. Az 1715-ben kezdődött kanonizáció során hatékonyan közreműködött Althann Mihály Frigyes váci püspök is. Jentzenstein (vagy Jenstein) János 1381 és 1396 között ült Prága érseki trónján. Egy irata, mely panaszirat Vencel király ellen, felsorolja részben az Egyház jogait, részben a királynak az érsek birtokát és személyét illető túlkapásait. Felrója neki ezenkívül, hogy 1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. Egy humanista tudós, Thomas Ebendorfer von Haselbach, aki többször volt a bécsi egyetem rektora, így ír Császárkrónikájában: „Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.” Ebendorfer bizonyíthatóan hosszabb időt töltött Prágában 1433-ban, mindössze negyven évvel a történtek után. Ebben az időben is tudták tehát, hogy Nepomuki János a király haragját vonta magára, mert szemrehányást tett neki kormányzása miatt. És ezenkívül élt a gyanú is, hogy a királyné gyóntatójaként nem akarta megsérteni a gyónási titkot. Nepomuki Szent Jánost magyar népünk többfelé Jánoskának hívja. A közép-európai, így a magyarországi barokk jámborság, népi vallásosság jelentős alakja, tiszteletét a 17. század folyamán, a csehországi vallásháborúk elmúltával a jezsuiták készítették elő. Alakjában egyrészt a papság misztériumát, a gyónás szentségét akarták megdicsőíteni, másrészt a szintén egy János, Husz nevével jelzett eretnekhagyományokat ellensúlyozni, népies jellegű jámborságban feloldani. A 18. század szentjei közül az ő tiszteletére szentelték a legtöbb új templomot, kápolnát, oltárt, szobrot. Szobrai az egész ország területén láthatók, főleg hidak mellett, vizek szélén állnak, de megtalálhatók házak homlokzati fülkéiben is. A Szentháromság és a Szeplőtelen Fogantatás mellett, olykor ezeknek hódoló mellékalakjaként, Nepomuki Szent János szobra az egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek.

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán. Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról: Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje. Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták. Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle. Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették. Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására. A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának. A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

KRISZTUS FELTÁMADOTT, ALLELÚJA! – VALÓBAN FELTÁMADOTT, ALLELÚJA!

Hristos voskrese, alliluja! – Voistinu voskrese, alliluia! Christos anesti, alliluia! - Alithos anesti, alliluia! Krisztus feltámadott, allelúja! – Valóban feltámadott, allelúja! Christus resurrexit! - Vere resurrexit! Christus ist auferstanden! - Er ist wahrhaftig auferstanden!

Két mártír asszonyra, Perpétuára és Felicitászra emlékezik az Egyház március 7-én, akik a Septimus Severus-féle keresztényüldözés idején, 203-ban Karthágóban haltak meg. Vértanúságuk történetét egy 21 fejezetes passióból ismerjük, melynek 8 fejezete magától Perpetuától származik, aki feljegyzéseket írt a börtönben; a többi rész valószínűleg szemtanúk elbeszélései alapján készült. A Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, Perpétua Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, melyet általános megvetés övezett. Felicitász szülés előtt állt, Perpétuának csecsemő gyermeke volt. Saturus hitoktató vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Az ifjú csapat azonban rövid idő alatt áldozata lett Septimius Severus császár rendeletének, amely súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. Perpétuát és Felicitászt három társukkal, Saturniusszal, Secundulusszal és Revocatusszal együtt letartóztatták. Saturus, mihelyt értesült a rábízott katekumenek elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. Perpétua kiváló nevelésben részesült és jártas volt az írásban. Naplószerű följegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak. A patrícius ifjú hölgy, két szabad ember, egy rabszolga, egy rabszolganő és a fiatal hitoktató testvéri közösségben állta a rájuk rótt kemény megpróbáltatást. A hitjelöltek első börtönükben kereszteledtek meg, ahol Felicitász megszülte gyermekét. A keresztségből erőt merítettek a szenvedések elviseléséhez. Perpétua így írt a börtönben: „Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért a fiatal megkeresztelt nő magának és társainak.Később átvitték őket egy zsúfolt, földalatti börtönbe.„Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt, lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt” – olvasható Perpétua leírásában. Ránk maradt szenvedéstörténetük részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket. Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

Lukács ránk hagyományozta Péter beszédét (vö. ApCsel 1,15–26), melyben így érvelt: „Kell tehát, hogy azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig, valaki velünk együtt tanúskodjék feltámadásáról.” Két jelöltet állítottak, akik megfeleltek ennek a feltételnek: Barnabást és Mátyást. A sors Mátyásra esett. Mivel a kiválasztás szempontja volt, hogy az apostolnak a feltámadás tanújának kell lennie, Mátyás valószínűleg találkozott a föltámadott Krisztussal. Mátyás további sorsa ismeretlen. Az apokrif András és Mátyás cselekedetei állítása szerint a missziós területek elosztása alkalmával „az emberevők országa” jutott neki, valószínűleg Etiópia, ahol megvakították és börtönbe vetették, de Isten visszaadta látását, és András csodálatos módon kiszabadította. A vértanúhalált állítólag lefejezéssel szenvedte el. Emiatt bárddal szokták ábrázolni, és a keresztény mészárosok és ácsok őt választották védőszentjüknek. Ezenkívül oltalmát kérik a cukrászok, szabók, kovácsok, és mint általában az apostolok, védőszentje a teológusoknak, hittanároknak, misszionáriusoknak is. Ereklyéit Ilona császárné a 4. században Trierbe vitette, ahol ma is tiszteletben részesítik a Szent Mátyás-apátság bazilikájában. Rómában február 24-én, Milánóban február 7-én, a bizánci szertartásban augusztus 9-én ünneplik. Mátyás napjához országszerte időjárási regulák fűződnek. „Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be).” Mátyás apostol vértanúságának eszköze és így ikonográfiai jelvénye a szekerce vagy bárd. A nép képzelete a szent ünnepe és a közeledő tavasz között kapcsolatot teremtett: mintegy az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Csíkszentmártonban az a tréfás hiedelem járta, hogy ha nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta. Dugonics András jeles mondásai között olvassuk: „Tapogatva jár, mint Mátyás után a róka a jégen.”

Hamvazószerdán kezdődik a Húsvét előtti 40 napos böjt, a Szent Negyvennap (a Nagyböjt). Mivel a régi böjti gyakorlat a Nagyböjt idején teljes hústilalmat írt elő a híveknek, ezért a Hamvazószerda előtti keddet a népnyelv Húshagyókedd-nek, a Feltámadás ünnepét pedig Húsvét-nak (= húsnak ismételt vétele) nevezte el. Ma a szigorú böjt csak Hamvazószerdán és Nagypénteken kötelező. Ezen a napon és a rákövetkező vasárnapon a hívek homlokát az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával hintik meg (vagy kis kereszt alakú hamujellel jelölik meg). A hamvazó pap közben figyelmeztet: “Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!”. A hamu az elmúlás természetes jelképe A nagyböjt a bűnbocsánat szentségéhez járulás ideje. Régen ekkor kezdődött a hittanulók felkészítése a keresztségre és a hívek általános bűnbánati ideje. A húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt kezdete, a hamvazószerda idén március 5-ére esik. A nagyböjt a keresztények számára bűnbánati időszak, amely alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére. Hamvazószerda abból az ősi hagyományból ered, hogy a hívők a vezeklés részeként hamut szórtak a fejükre. Ennek emlékét a mai napig őrzi a szertartás: az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon (és nagyböjt első vasárnapján) keresztet rajzol a hívek homlokára, miközben ezt mondja: Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel! A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást. Miért éppen 40 napig tart a böjti időszak? Jézus Krisztus nyilvános működésének megkezdése előtt negyven napot töltött a pusztában. Negyven napig tartott a vízözön, negyven évig vándorolt a pusztában a zsidó nép, Mózes negyven napig tartózkodott a Sínai hegyen és Jónás próféta negyven napos böjtöt hirdetett Ninivében. A Szentírásban több esemény kötődik ehhez a számhoz. A böjt vallásos gyakorlata a figyelem középpontjába állítja a bűnbánat, a megtisztulás, az áldozat és a könyörgés fontosságát, jelzi az ember Isten iránt tanúsított szeretetét és az érte való áldozatvállalását. Nagyböjtben a keresztények különös figyelmet fordítanak a szegények megsegítésére is. Az Egyház hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt rendel: a 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhetnek és egyszer lakhatnak jól. E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

Skolasztika az umbriai Nursiában (ma Norcia) született 480 körül. Fivérével együtt Istennek szentelte életét, és követte testvérét Montecassinóba, ahol 547 körül halt meg. Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta tartják ünnepét ezen a napon. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedekről írt életrajzából ismerjük. A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék városából származtak, jómódú szülők gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segített neki túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját. Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy a közelében lehessen. A későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett, a Roccabotte-kolostorban élt, később Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki dolgokról beszélgessenek. Nagy Szent Gergely pápa elbeszéléséből magunk elé képzelhetjük, hogyan játszódott le az a bizonyos utolsó találkozás Skolasztika és Benedek között. Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: „Ne távozz el tőlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökről!” Benedek elcsodálkozott: „Hogyan beszélhetsz így, nővérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!” Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgő imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadás volt, eső zúdult alá, mennydörgésektől reszketett a levegő; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidőbe. Benedek méltatlankodva ugrott fel: „Nővérem, mit műveltél?” Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: „Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ő rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!” Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esővel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba, ahol abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett.

Szenvedéstörténete szerint Szent Balázs örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy hegyi barlangba, innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki. Azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is. A helytartó 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. A püspök ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják, és Agricola bírói széke elé hurcolják. Nem tudták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában is csodákat tett. Vízbe fojtás általi halálra ítélték, de végül lefejezték. Kezdetben hallgattak Szent Balázsról a források. Ebből következtethetünk arra, hogy tisztelete nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték. Tisztelete a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek, továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. A késő középkorban a tizennégy segítő szent közé sorolták. Az orvosok, posztókereskedők, gyertyaöntők, fúvós zenészek, énekesek védőszentje, kedvező időjárásért is segítségül hívták. A legenda szerint egy napon rémült anya sietett Szent Balázshoz, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút (egy másik változat szerint eltávolította a szálkát), és így megmentette a haláltól. Egy másik legenda szerint a helytartó először vízbe fojtás általi halálra ítélte a püspököt. Abba a tóba kellett volna vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneinek szobrait a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.

Bosco Szent János, a Szalézi Szent Ferenc Társaság alapítója, „az ifjúság szentje”

János már kicsi korától fogva pap szeretett volna lenni. Elmesélte, hogy egyszer, kilencéves korában álmot látott, amely megvilágította számára küldetését: „Legyél alázatos, erős és állhatatos” – mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni”.

„Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!”

Január 7-én a domonkos rendi Pennaforti Szent Rajmundot, ügyvédek, ügyészek védőszentjét ünnepli az Egyház. Kiváló gyóntató és bölcs jogász volt, ő állította össze az első egyházjogot. Nolaszkói Péterrel megalapította a Fogolykiváltó Boldogasszonyról elvezett mercedáriusok rendjét. Pennaforti (Penyafordi) Rajmund a Barcelona melletti Pennafort várában született 1175 körül. Szülei az aragóniai királyi családdal álltak rokonságban. Majdnem száz évig élt, ami rendkívül ritka volt abban a korban. Jogi és teológiai tanulmányokat folytatott. Pappá szentelése után Bolognában jogot tanított; tanítványaitól nem kért tandíjat, megélhetéséről a város gondoskodott. A barcelonai egyházmegye kanonokja volt. Barcelonába visszatérve, negyvenhét éves korában belépett a domonkosok rendjébe. IX. Gergely utasítására Rómába rendelték, a pápa káplánja és gyóntatója lett. Ő állította össze IX. Gergely rendeleteinek gyűjteményét (Decretales). 1238-ban Bolognában a nagykáptalan elöljáróvá választotta. Rajmund pontosabban megfolgalmazta a rendi szabályzatot, de két évvel később fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Nolaszkói (Szent) Péterrel megalapította a Fogolykiváltó Boldogasszonyról elvezett mercedáriusok rendjét; rendalapító társa kérésére megírta a mercedáriusok szabályzatát. Figyelme a muszlim uralom alatt álló Ibériai-félsziget és Észak-Afrika felé fordult: szorgalmazta a muszlim szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák lelkipásztori ellátását. A pogányok és a zsidók megtérítéséért fáradozva több keleti nyelvet elsajátított. Kiváló gyóntató és bölcs jogász volt, ő állította össze az első egyházjogot. Írásai közül kiemelkedik a Summa casuum a bűnbocsánat szentségének jó és gyümölcsöző kiszolgáltatásáról – a gyóntatók számára jogi és gyóntatói esetekből készített gyűjtemény később a Rajmund Summája címet kapta. Aquinói Szent Tamás az ő biztatására írta meg egyik jeles művét, a Summa contra gentilest. Nagy tudása és életszentsége miatt többször is püspökké akarták választani, ám ő ezeket a felkéréseket sorra elutasította. Pennaforti Rajmund 1275. január 6-án halt meg, Barcelonában. Tisztelete rögtön halála után felvirágzott, főként a domonkos rendben. Spanyolországban már 1553-ban volt ünnepe. VIII. Kelemen pápa 1601. április 29-én avatta szentté. 1647 óta Barcelona városának védőszentje. Emléknapját 1969 óta január 7-én ünnepli az Egyház. A művészetben szerzetesi ruhában ábrázolják, kulccsal a kezében, illetve egyik népszerű csodatétele közben: legendája szerint egyszer kiterítette köpenyét a vízre, és áthajózott egy tengerszoroson.

Szilveszter pápa 314-től 335-ig vezette az Egyházat, elsőként az üldözések lezárulása után.

Szilveszter pápa elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Konstantin legyőzte őt. Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben állhatatosan megvallotta Krisztust. A szabad vallásgyakorlás első időszakában olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak. Szilveszter pápaságának legfontosabb tevékenysége a római egyház megszervezése és a liturgikus ünneplések kialakítása volt. A császártól az első adományt még Miltiádész pápa kapta, amikor Konstantin a pápa rendelkezésére bocsátotta a lateráni palotát. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái már ebbe a palotába gyűlhettek össze, és a pápák egészen a 14. századig itt éltek, és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Konstantin elrendelte, hogy a lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a „minden templomok anyja” nevet kapta. A lateráni bazilikát Szilveszter pápa szentelte fel 324-ben. Pápasága évei alatt kezdték építeni a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti első bazilikát is, Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg mégis egyedülálló jelentőségű. A legenda szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelentek neki Péter és Pál apostol, és azt mondták, gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszternél, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne. Szilveszter az üldözés alatt a Soracte-hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el. Szilveszter pápa 335. december 31-én halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el. Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.