A hét üzenete

Katalin életéről keveset tudunk. Valószínűleg előkelő alexandriai család sarja volt, és a tudományoknak szentelte magát. A 4. század elején, Maxentius császár alexandriai látogatása idején megtagadta a bálványáldozatban való részvételt: a császár elé lépett, és a kereszt jelét rajzolva magára, értésére adta, hogy keresztény. Maxentius ötven pogány filozófust rendelt Katalin meggyőzésére, azonban mind az ötvenen megtértek a lány hatására, ezért megégették őket. A császár ezután felkínálta Katalinnak a császárnői trónust, s ezzel burkoltan a házasságot, azzal az ígérettel, hogy minden városban szobrot állíttat neki. Katalin egyértelműen visszautasította a kísértést. A bálványimádásra ezután kínzásokkal próbálták rábírni: a császár erőszakhoz folyamodott, letépette Katalinról ékes ruháját, és ólmos ostorokkal megostoroztatta. Börtönbe vetették, de az ott töltött tizenkét napot Katalin térítésre használta fel: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, Katalin olyan hatással volt a kíséretében lévő testőrtisztre, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett. Amikor egy éles és hegyes késekkel kirakott kerékre kötötték Katalint, hogy így összevagdossák, a kerék Katalin imájának hatására darabokra tört. A császárné kérlelte urát, hogy hagyjon fel a harccal, amelyet Isten ellen folytat. Maga is megvallotta, hogy hisz Krisztusban. Erre a császár megkínoztatta, majd a testőrtiszttel és a kétszáz katonával együtt lefejez Katalin halála előtt imádkozott azokért, akik majd közbenjárását kérik, és Isten válaszolt neki a felhőből, hogy kérése teljesül. A legenda szerint, amikor feje lehullott, testéből nem vér, hanem tej folyt, majd angyalok fogták a testét, és a Sínai-hegyre vitték, ott temették el. Sírja fölött áll ma a Szent Katalin-kolostor. tette, s kiadta a parancsot, hogy Katalint is fejezzék le. Tisztelete igen elterjedt a nyugati és keleti egyházban egyaránt, a középkor egyik legtiszteltebb, legnépszerűbb női szentje volt. A tizennégy segítő szent egyike. Bölcseleti fakultások, teológusok, filozófusok, ügyvédek, tudósok és diákok, valamint a molnárok, a fuvarosok, a bognárok és a kerékgyártók védőszentje. Kerékkel és karddal ábrázolják.

Az Erzsébethez fűződő egyik legismertebb történet az úgynevezett rózsacsoda. Egy alkalommal kötényében kenyeret vitt a szegényeknek. Férje megállította, megkérdezte, mit visz benne. Erzsébet azt felelte, hogy rózsát, s amikor megmutatta kötényét, valóban rózsák voltak benne. E történet alapján az ábrázolásokon a rózsák váltak Szent Erzsébet legfőbb ikonográfiai attribútumává. Egy másik legenda szerint Erzsébet egyszer férje ágyába fektetett egy leprás koldust. Hazatérő férje a szobába rontva a megfeszített Krisztust találta az ágyban, és ekkor értette meg felesége „esztelen” szeretetét.

Istenünk, te megadtad Árpád-házi Szent Erzsébetnek, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje. Közbenjárására add, hogy mi is lankadatlan szeretettel segítsük embertársainkat minden testi-lelki bajukban. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Márton Pannóniában született 316 táján, 397-ben halt meg. Katona volt. Miután az Úr hívását meghallotta, kérte elbocsátását. Ezt a császár gyávaságnak bélyegezte. A legenda szerint Márton erre így válaszolt: „Ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé, és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen.” Így is történt. A legismertebb róla szóló történet szerint amikor Márton még római katonatiszt és katekumen volt, lovon közeledett Amiens kapujához. A lova egyszer csak visszahőkölt az úton, mert megmozdult a hó, és egy koldus tápászkodott föl, akinek a vállán csak szakadozott rongyok lógtak. Éhezve és vacogva nyújtotta a kezét a tiszt felé, és alamizsnát kért. Márton azonban épp azelőtt játszotta el minden pénzét katonatársaival, s így kiáltott: „Akár hiszed, akár nem, egy árva rézpénz nincs a zsebemben, de azért várj csak, valahogy segítek rajtad!” Azzal fogta széles köpenyét, lekanyarította a válláról, majd a kardjával széltében kettéhasította, és a felét odaadta a koldusnak. Márton nem sokkal ezután megkeresztelkedett, leszerelt, és Poitiers püspökéhez, Szent Hilariushoz csatlakozott. Hazatérve megtérítette anyját, majd remeteéletet kezdett a Ligur-tengeri Gallinara szigeten. 359-ben áttelepedett Poitiers mellé, hogy Hilarius támasza lehessen. Cellája körül alakult a ligugéi, később Tours melletti cellája körül a marmoutier-i kolostor. 371-ben Tours püspökévé választották. Püspökként is szerzetesi egyszerűségben élt. A Jeromos-féle Martirológium november 11-re teszi Szent Márton temetését. Rómában a 6. század óta ünneplik. Ő az első szentként tisztelt hitvalló. Kultusza bizonyára már a honfoglalás előtt is virágzott Pannóniában. Tiszteletét Szent István is felkarolta: zászlaira a hadverő Márton képét festette. Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette, és háromnapos előkészülettel is kiemelte. A magyar kereszténység bölcsője, a pannonhalmi bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült a róla elnevezett hegyen, ahol az egyik hagyomány szerint a szent született.

A másik hagyomány Savariát, vagyis Szombathelyet tartja Márton szülővárosának. Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton-templom, mely a régebben különálló Szentmárton falu temploma volt, a hagyomány szerint Márton szülőházának alapjaira épülhetett. Az előtte lévő kutat már a középkorban „Szent Márton kútja” néven emlegették. Esterházy Pál szerint ennek vizével keresztelték meg „dicsőséges Szent Mártonunkat”. A helyi kultusz híre az Udvarba is eljutott. II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre fölmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjék a szegényekről.

A Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyház a Legszentebb Üdvözítő bazilikája, a pápa székesegyháza. A homlokzatán lévő felirat hirdeti: „A Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje”. A lateráni főszékesegyház a pápák legősibb bazilikája. A hozzáépült palota volt a katolikus egyházfők székhelye a 4–16. századig. Eredetileg az előkelő római család, a Lateranusok háza volt. A Nero elleni összeesküvés miatt elkobozták, és császári birtok lett. Nagy Konstantin megtérése után Miltiadész pápának adományozta, aki a római püspök székhelyévé tette, és 313-ban már itt tartott zsinatot. A házban lévő bazilikát 324-ben a Legszentebb Megváltó tiszteletére szentelte I. Szilveszter pápa. II. Sergius pápa az 9. században Keresztelő Szent Jánost, II. Lucius pápa a 12. században Szent János apostolt is a templom védőszentjévé nyilvánította, így lett a nép nyelvén Szent János-bazilika. A lateráni bazilika a római püspöknek mint pátriárkának a székhelye. A pápák megválasztásuk után ellátogatnak a lateráni bazilikába, és elfoglalják tanítói székét, katedráját. A 14. században V. Orbán pápa a főoltár fölötti cibóriumba [az építészetben szarkofágok, trónok vagy szobrok fölé épített mennyezet – a szerk.] helyezte el Szent Péter és Pál apostol koponyáját. A templom főoltárába befoglalt faoltár az „apostololtár” maradványa. A templom hajójában dombormű őrzi emlékét annak a történelmi eseménynek, amikor II. Szilveszter pápa átadta a magyar küldöttségnek az államalapító királyunknak küldött koronát. A következő századok során tűzvész, földrengés és fosztogatás sújtotta templomot XIII. Benedek pápa 1726-ban szentelte fel újra a Megváltó és Keresztelő Szent János tiszteletére, és november 9-ére tette a szentelés évfordulójának megünneplését. Az Egyház iránti szeretet és a Péter egyházához való hűség jeleként ezt a napot az egész Egyház megüli. Aki ezen a napon meglátogatja egyházmegyéje székesegyházát, és ott elmondja a Miatyánkot és a Hiszekegyet, teljes búcsúban részesül.

Lukács evangélista Simont buzgónak nevezi, mert zsidó öntudatának, vagyis Istennek, az Ő népének és az Ő törvényének buzgó ápolásával tűnt ki. Simon tehát Máté ellentéte volt, aki mindezeket semmibe véve adószedőként tisztátalan foglalkozást űzött. Kézzelfogható jele ez annak, hogy Jézus a legkülönbözőbb társadalmi és vallási rétegekből hívja meg tanítványait, minden előítélet nélkül. Őt az ember érdekli, nem a társadalmi helyzet. Jézus tanítványi körében mindannyian – még ha ennyire különbözőek is – együtt éltek, mivel a Mester személye egyesítette őket. Lecke ez számunkra is, akik gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy a különbségeket és az ellentéteket hangsúlyozzuk, megfeledkezve arról, hogy Jézus Krisztusban megadatott nekünk a konfliktusok elkerüléséhez szükséges erő.

Júdás Tádénak tulajdonítható az Újszövetség egyik levelének szerzősége. Levele arra figyelmeztet, hogy a korunkban felbukkanó kísértések és szellemi áramlatok között megőrizzük hitbeli öntudatunkat. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy ehhez erőre, érthetőségre és bátorságra van szükségünk a világ ellenállása közepette.

Szent Simon, a buzgó és Szent Júdás, a bátor korunk hősei a vallási gyakorlatokban megmutatkozó langyosság és a hit megvallásában tapasztalható félelem időszakában. Miért tudunk róluk ilyen keveset? „Az a leghelyesebb – válaszol Le Nain de Tillemont francia történész –, ha kíváncsiságunkat ebben az esetben alárendeljük az isteni bölcsességnek, amely »elrejti« előlünk a legnagyobb szenteket azért, hogy mi magunk is megtanuljunk »elrejtettségben« maradni, hogy annál jobban »megismertessük« másokkal Istent.”

(Részletek XVI. Benedek pápa 2006. október 11-ei katekéziséből)

„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt. Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté: Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.”

„Szent Ágoston mondja: »Az angyal (...) hivatalt, nem természetet jelöl. Ha a természete után érdeklődöl, akkor szellem; ha a hivatala után, akkor angyal: mivolta szerint szellem, tevékenysége szerint angyal.« Az angyalok egész létük szerint Isten szolgái és hírnökei. Mivel »állandóan látják az én Atyám arcát, aki a mennyben van« (Mt 18,10), ők azok »akik teljesítik szavát, mihelyt meghallják beszédének hangját« (Zsolt 103,20). Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.” (KEK 329–330)

Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek minket. Add meg könyörgő híveidnek, hogy az ő pártfogásukat mindenkor érezzük, és társaságuknak örökké örvendezzünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Leskelődők

Langyos ködbe balzsamozva
mint az őszi csillagok
néznek – titkon sejted őket –
gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan
csöndbe mártott dallamok –
ködbe burkolózva állig
láthatatlan angyalok.

Szabó T. Anna

A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a ,,Gregoriana Egyetem'' nevet kapta. A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést. A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett. Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát. Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle. 1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén,de mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.'' Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán. Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor: ,,Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.'' Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett. Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról: ,,Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.'' Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.

Aranyszájú Szent János egyháztanító, kiváló igehirdető és Szentírás-magyarázó volt, hat esztendőn át Konstantinápoly újító szellemű püspöke, aki kórházakat és jótékonysági intézményeket alapított a Bizánci Birodalom fővárosában. Rá emlékezünk szeptember 13-án.

Aranyszájú Szent János (Joannész Khrüszosztomosz, 344/347–407. szeptember 14.) a kisázsiai Antiochiában, a mai Törökország területén született, arisztokrata család gyermekeként. A kor legnagyobb pogány szónokának, Libaniosznak volt tanítványa. Tizennyolc évesen keresztelkedett meg. Szónoklattant tanult, ügyvédnek készült. Anyja halála után aszketikus életet élt, remeteségben akart élni, bár püspökké szerette volna tenni az antiochiai pátriárka. Itt, az antiochiai hegyek közt megírta A papságról című híres művét arról a papi eszményről, amit ő szeretett volna szentségben, tudományban és életbölcsességben a papságban megélni. Megkeresztelkedése után a közeli hegyekbe vonult, és magányos imádságos életet kezdett. Később – felismerve, hogy nem menekülhet a társadalmi problémák elől – visszatért Antiochiába. 386-ban pappá szentelték. 397-ben, tiltakozása ellenére, a Bizánci Birodalom fővárosának érsekévé választották; hat éven át, 404-ig volt Konstantinápoly püspöke. Ez idő alatt jelentős reformokat vezetett be: kórházakat és jótékonysági intézményeket alapított, a városban lakó gótok számára külön klérust szervezett – az ariánus hitet azonban ellenezte, és nagy szerepe volt abban, hogy 400-ban Konstantinápoly népe fellázadt és elűzte Gainas gót főparancsnok csapatait. Megalkuvást nem ismerő hozzáállása miatt a papság egy része, sőt később maga a császárné is szembefordult vele: előbb Armeniába száműzték; ám mivel innen is levelezett híveivel, a Fekete-tenger északkeleti partvidékére kényszerítették. Útközben érte a halál. Életműve nem maradt ránk egészében, ám így is a legterjedelmesebb más görög egyházatyákéhoz viszonyítva. Közel húsz elméleti jellegű műve a korabeli kereszténység mindennapos problémáit tárgyalta, például a házassági erkölcs, a papi élet, az aszkézis kérdéseit. Beszédeinek száma az ezret is meghaladja, több száz közülük ma is kiadatlan, s az utóbbi évtizedekben is egyre újabbak kerülnek elő: ezen írásaiban bibliai helyeket magyaráz; ünnepekről, szertartásokról szól; mártírok és egyházfők emlékét eleveníti fel, vagy épp egy-egy társadalmi visszásság ellen száll síkra. Beszédei művelődéstörténeti szempontból is értékesek, akárcsak ránk maradt 236 levele. Nyelvezetének, gondolatainak tisztasága és gazdagsága miatt tapadt nevéhez a 6. századtól a ’khrüszosztomosz’ (aranyszájú) jelző. Rendkívüli képességgel bírt, hogy az egyszerű emberek élethelyzeteivel és kérdéseivel kapcsolja össze a bibliai szövegeket. Hangsúlyozta a dolgokban való közös részvétel, a munka jelentőségét, a rabszolgák felszabadításának szükségességét; felszólított a javakban való osztozásra, egyéni és közösségi szinten egyaránt. A szolidaritást szinte szentségként élte meg, mint Krisztus egyfajta valóságos jelenlétét a világunkban.

„Isten konzuljára”, „Isten szolgáinak szolgájára”, Nagy Szent Gergely pápára emlékezünk liturgikus emléknapján, szeptember 3-án. Egyik legendája mondja el a következő történetet: Amikor Gergely még szerzetes volt és a kolostor íróműhelyében dolgozott, egy hajótörött képében angyal zörgetett az ajtaján, és segítséget kért. Gergely adott neki egy ezüstöt. Nem sokkal később a hajótörött ismét visszajött további segítségért. Megint kapott egy ezüstöt. Mikor harmadszor tért vissza, Gergely egy árva tallért nem talált az egész kolostorban. Ezért fogta azt az ezüst tálat, amelyben az édesanyja főzeléket szokott neki küldeni, odaajándékozta a koldusnak, aki vidáman ment el. Később, amikor Gergely már pápa volt, gyakran meghívott az asztalához szegényeket. Az egyik nagycsütörtökön meghagyta a kancellárjának, hogy gyűjtsön össze tizenkét szegényt. Mikor asztalhoz ültek, Gergely meglepődve látta, hogy a vendégek tizenhárman vannak. Számon kérte a kancellártól a pontatlanságot, de az azzal szabadkozott, hogy ő csak tizenkét vendéget hozott, számoljon csak utána a pápa. És valóban, a tizenharmadik vendéget más nem látta, csak Gergely. Maga mellé vette tehát ezt a titokzatos vendéget az asztalnál, és érdeklődött a neve után. Akkor az idegen így válaszolt neki: „Tudd meg, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek annak idején az ezüsttálat ajándékoztad. És azt is tudd meg, hogy az Úr azon a napon választott ki téged arra, hogy az Egyház feje légy.” Gergely csodálkozva kérdezte, honnan tudja mindezt. Az erre így válaszolt: „Én angyal vagyok, és az Úr azért küldött hozzád, hogy őrizzelek. Amit csak kérsz az Úrtól, általam kapod meg tőle.” Példaadó volt Gergely magatartása a nem keresztényekkel szemben is. A terracinai püspök egyszer féktelen buzgóságában elvette a zsidóktól a zsinagógájukat. Ezek a pápához fordultak oltalomért, s ő így írt a püspöknek: „Azt akarom, hogy orvosold a panaszt. Hiszen azokkal, akik nem tartoznak a keresztény valláshoz, szelíden, jóságosan kell bánnunk, és barátságosan kell velük szólnunk, hogy a keménységünk el ne űzze őket, hanem elfogadják tőlünk a meghívást az evangélium szépséges hitére.” Ugyanúgy engedélyezte a megtért angolszászoknak, hogy a nagy egyházi ünnepeken tovább ápolják egyik-másik kultikus szokásukat, mert: „ha az ember föl akar jutni a magasba, nem érkezhet meg egyetlen ugrással, hanem egyik lépcsőfokról a másikra kell föllépdelnie”.Istenünk, te népedet irgalmaddal gyámolítod és szeretettel kormányozod. Nagy Szent Gergely pápa közbenjárására add meg a bölcsesség Lelkét azoknak, akikre Egyházadban a vezetés gondját bíztad, hogy a szent nyáj gyarapodjék, és ez pásztorainak örök dicsőségére szolgáljon. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

A tizenkét évesen vértanúhalált halt Goretti Szent Máriára emlékezünk július 6-án. Szentté avatásán, 1950-ben az Egyház történetében először félmilliónál is többen voltak jelen, köztük volt Mária édesanyja is. Goretti Mária az olaszországi Corinaldóban született 1890. október 16-án. Szüleinek volt egy kis földjük, de ebből a család nem tudott megélni, ezért elköltöztek a Nettunóhoz közeli Ferriere di Concában, ahol egy özvegyemberrel és fiával közösen béreltek egy kisebb birtokot. A vidék mocsaras volt, alig telt el egy év, Mária édesapja meghalt maláriában. Az özvegyen maradt édesanya nem tehetett egyebet, ott maradt hat gyermekével, és továbbra is fenntartotta a bérletet. Mária volt a testvérek közül a legidősebb, ellátta a háztartást, és vigyázott a kicsikre, amikor édesanyja a nagyobbakkal kinn dolgozott a mezőn. A bérlőtárs fia, a tizenkilenc éves Alessandro először szép szóval próbálta megnyerni magának a lányt. Amikor ez nem sikerült, erőszakkal közeledett, de Mária ereje végső megfeszítésével elmenekült előle. Félelmében kérte édesanyját, ne hagyja magára, de az nem vette komolyan a dolgot. Mária nem tudta, mit mondjon édesanyjának, mert Alessandro megesküdött, hogy ha egyetlen szóval is elárulja, megöli. A lány ezért hallgatott és imádkozott, mennyei Édesanyja segítségét kérve. 1902. július 5-én Mária ismét egyedül volt otthon, amikor Alessandro megtámadta. A lány ellenállt, és egyre ismételte: „Nem, nem, az bűn, Alessandro, elkárhozol érte!” Amikor a fiú látta, hogy nem bír vele, fölkapott egy kést és szúrni kezdte Máriát. Tizennégy mély sebet ejtett a lányon, aki azt tudta mondani gyilkosa kezei közt, hogy inkább meghal, semmint bűnt kövessen el. Mária éppen öt héttel korábban volt elsőáldozó. Aznap reggel, amikor Alessandro megtámadta, még örömmel újságolta barátnőjének, Teréznek: „Holnap megyünk Campomortóba, alig várom a szentáldozást!” A szentáldozás és az utolsó hetekben átélt sok szorongás kiteljesítették Mária kegyelmi életét, és megérlelték őt a vértanúságra. Hogy miként gondolkodott, és a szíve mélyén mi rejlett, azt megmutatta életének utolsó huszonnégy órája. A szomszédok, amint észrevették a támadást, a nettunói kórházba vitték a lányt, ahol kétórás műtéttel próbálták megmenteni. Mindvégig öntudatánál volt, s egyre csak Jézust és Máriát szólongatta. Amikor kérdezték, megbocsát-e gyilkosának, ezt válaszolta: „Megbocsátok, és az égben imádkozni fogok a megtéréséért. Jézus kedvéért, aki a kereszten megbocsátott a bűnbánó latornak, azt akarom, hogy ő is ott legyen a közelemben a paradicsomban.” Seblázában újra meg újra átélte az Alessandróval vívott küzdelmet. Egyre csak azt kiabálta: „Ne tedd, Alessandro, mert bűn és elkárhozol miatta!” A támadás másnapján, 1902. július 6-án, vasárnap Mária meghalt. Sírjánál később számos csoda történt. Alessandro Serenellit 30 évi kényszermunkára ítélték. Az első éveket kemény szívvel töltötte el, a bánatnak semmi jelét nem mutatta. Aztán egy éjszaka megjelent neki álmában Mária: virágot szedett, és odanyújtotta neki. Alessandro ezután teljesen megváltozott. 26 év börtön után, 1928 karácsonyán hazaengedték. Első útja Mária édesanyjához vezetett. Bekopogott Corinaldóban a plébániára, ahol az asszony házvezetőnő volt, és bocsánatot kért tőle. Ezt a választ kapta: „Ha Isten megbocsátott neked, én hogyne bocsátanék meg?” És a karácsonyi misén együtt vették magukhoz a mindenkinek mindent megbocsátó Úr Szent Testét.

Alexandriai Szent Cirill püspök és egyháztanító 370-ben született. Szerzetesi életet élt. 412-től Alexandria püspöke volt; szenvedélyes, lelkes és céltudatos lelkipásztor-hittudós. Neve szorosan összekapcsolódik az Efezusi Zsinattal (431), amely megvédte Mária istenanyai mivoltát a tévtanítókkal szemben. 444. június 27-én hunyt el. Szent Cirill éppen világos tanításának köszönhetően győzte le kora súlyos eretnekségét, a nesztorianizmust, amely tagadta Krisztus isteni lényegét. Az ókori kereszténység nagy íróját XIII. Leó pápa iktatta az egyházdoktorok sorába 1882-ben, és példaként mutatta fel mint az apostoli és tanbeli folytonosság biztosítékát. Alexandriai Szent Cirill a hit egyik nagy védelmezője volt, aki képes volt rá, hogy egyesítse a gondolat tisztaságát a hagyományhoz való következetes hűséggel, valamint erőteljes hitvitát folytatott ellenfeleivel, akik a kereszténység első századaiban súlyos tévtanokat hirdettek a híveknek. A görög Keleten Cirillt az ortodoxia védelmezőjének tekintették, az „Atyák pecsétjének” nevezték. Ez is azt mutatja, hogy az alexandriai püspök teológiájával folytatni kívánta az előző egyházi szerzők hagyományait. Emlékezetesek Nesztorioszhoz írt levelei, ezek közül a másodikat különösen kiválóan fogalmazta meg teológiai szempontból. Ezt a negyedik egyetemes Kalkedóni Zsinat 451-ben átvette az alexandriai püspöktől, megállapítva, hogy Jézus Krisztus tökéletes istenségében és tökéletes emberségében valóságos Isten és valóságos ember. Ez azt jelenti, hogy a két különböző természet valóságos egységben egyesült, és a kettő együttesen az egyetlen Krisztus, a Fiú. Nesztorioszhoz írt levelében, amely 430 februárjában kelt, Cirill világosan megállapította továbbá a püspökök kötelességét és felelősségét a hit átadására vonatkozóan. Tanítása ma is érvényes: Isten népének hite a hagyomány kifejezése, az egészséges tanítás biztosítéka – mutatott rá katekézisében Benedek pápa. Alexandriai Szent Cirill életének és tanúságtételének végkövetkeztetéseként a Szentatya így zárta katekézisét: „A keresztény hit mindenekelőtt a Jézussal való találkozás. Jézus az, aki életünk új távlatait nyitja meg. Alexandriai Szent Cirill fáradhatatlanul tett tanúságot Jézus Krisztusról, Isten megtestesült Igéjéről, hangsúlyozva mindenekelőtt egységét. Ez az állítás, tanbeli jelentésén túl, azt mutatja, hogy az Atyától született Jézusba, a Logoszba vetett hit mély gyökeret vert a történelemben is, mert, ahogyan az ókori egyháztanító állítja, maga Jézus jött el az időbe, amikor megszületett Máriától, a Theotokosztól, és ígérete szerint örökké velünk marad.”

Alajos (olasz nevén Aluigi, Luigi) 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése meghatározta várható életútját. Alig volt tízéves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. Az udvarban megtartottak minden egyházi előírást, de valójában távol álltak a keresztény lelkiségtől. Alajos még gyermek volt, amikor elhatározta, megőrzi függetlenségét. A firenzei Angyali Üdvözlet-templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetéhez, szabad akar maradni Isten számára. Életmódja állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. 1581-ben Alajost apródként II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki készült visszatérni spanyol hazájába. A tizenhárom éves fiú azonban szeretett volna belépni a jezsuita rendbe. Emiatt összetűzésbe került apjával. Négy év múlva, 1585. november 2-án Alajos ünnepélyesen lemondott összes elsőszülötti jogáról Rudolf öccse javára. Két nappal később már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét.Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg. Apja meghalt, Rudolf a családi tanács által elhatározott házassági ajánlatot semmibe véve megszöktetett egy polgári származású leányt, és titokban feleségül vette. Alajos alig bírta rávenni, hogy vállalja, azaz hozza nyilvánosságra a megkötött és érvényes házasságot, és ezzel szüntesse meg a törvénytelen együttélés botrányát. Eközben Rudolf a mantovai herceggel Solferino birtoklásáért pereskedett. A viszályt azonban nem sikerült rendezni. A mantovai herceg anyja azt javasolta, hogy Alajos legyen a döntőbíró. A rend általános főnöke elfogadta az ajánlatot. Az, hogy az alig húsz éves fiatalembert bízták meg ezzel a feladattal, világosan mutatja, mekkora tekintélye volt a családban. A közvetítés sikere tényleg nem maradt el, és helyreállt a béke.

Ezt követően Alajos visszatért Rómába, hogy a jezsuita rend központi tanulmányi intézetében, a Római Kollégiumban (Collegium Romanum) folytassa teológiai tanulmányait.

1590–91 telén éhínség és pestis pusztított Itáliában. A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába. Alajos az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette, és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú elkapta a betegséget. Hosszú szenvedés után, 1591. június 21-én halt meg.

Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én pedig szentté avatták. Ünnepét 1842-ben vették föl a római kalendáriumba. XI. Piusz 1926-ban nyilvánította a katolikus ifjúság védőszentjévé.

Pannónia egyik legjelentősebb városa volt a mai Horvátország területén található Siscia (horvátul Sisak, magyarul Sziszek), amely a 3. század végén lett Savia tartomány székhelye. A városban virágzott a gazdaság, a kultúra és a művészet, és a 284-ben megalakult püspökség központja lett. Első püspöke Pannónia egyik legismertebb szentje, a később mártírhalált halt Quirinus volt. A szent püspök üldöztetéséről és vértanúhaláláról a VI. századi Martyrologium Hieronymianumban részletes leírás maradt fenn. A szenvedéstörténetből tudjuk, hogy Quirinus püspök is a Diocletianus császár idejében zajló keresztényüldözés áldozata lett. Miután tudomására jutott, hogy elfogatóparancs van érvényben ellene, elmenekült Sisciából. Menekülés közben azonban elfogták, és próbálták rávenni, hogy tagadja meg hitét, és áldozzon a pogány isteneknek. A püspök ezekkel a szavakkal válaszolt: „Én nem hallgatok a te császáraid parancsára, mert istentelen, és Isten törvényével szemben követeli Krisztus szolgáitól, hogy a ti isteneiteknek áldozzanak. Én pedig nem szolgálok nekik, mert semmik. Az én Istenem ellenben, akinek szolgája vagyok, ott van az égben, a földön és a tengeren, és ott van minden helyen. Följebbvaló pedig mindeneknél, mert mindent magában foglal, hiszen általa lettek mindenek, és őbenne vannak mindenek.”Quirinus állhatatosan kitartott hite mellett, nem volt hajlandó a pogány isteneket imádni, ezért megkínozták, majd börtönbe zárták, ahol megtérítette a Marcellus nevű börtönőrt. A csodás eseményt így írja le a szenvedéstörténet: „Éjszakának idején pedig nagy fényesség támadt a börtönben. Mikor ezt meglátta Marcellus, a foglyok őre, kinyitotta a tömlöc ajtaját, és Szent Quirinus püspök lába elé vetette magát, könny hullatva mondván: »Könyörögj érettem, uram, mert hiszem, hogy nincs más Isten, hanem csak az, akit te imádsz.« Szent Quirinus püspök pedig sokáig buzdította őt, és megkeresztelte a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” Az idősödő főpásztornak három nappal később már Savariában, Pannónia helytartója előtt kellett számot adnia hitéről és az előző napok eseményeiről. Tanúságtétele eredményeként megkapta a halálos ítéletet: malomkővel a nyakában a Gyöngyös-patakba vetették. Az elbeszélésből azt is megtudjuk, hogy testét végül a soproni kapu közelében fekvő bazilikában temették el, de a birodalom hanyatlását és a barbár népek betörését követően ereklyéit tisztelői Rómába vitték magukkal.

Fülöp 1515. július 21-én született Firenzében. A kis „Pippo buono” mindenki kedvence volt, közvetlenség, dús fantázia és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a tréfákhoz. Alakján valamiféle sugárzó tisztaság ömlött el. Korán elvesztette édesanyját, apja pedig – szegények lévén – nagybátyjához küldte tanulni, aki gazdag kereskedő volt. Az ő keze alatt kitanulta ugyan mesterséget, de aztán Rómába ment, hogy filozófiát és teológiát tanuljon. Szabadidejében felkereste az örök város templomait és műemlékeit. Gyakran töltötte az éjszakát egy-egy templomban imádkozva. Belső élete Isten és az ő titka maradt. A szentmise bemutatása közben órákat elragadtatásban töltött. Rendkívüli látomásokban is részesült, közülük a legnevezetesebb volt, amikor 1544-ben bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott: „szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak”. Néri Szent Fülöp hozta létre a Szentháromság Testvérületet, amely a zarándokok ápolásával foglalkozott. 1551-ben szentelték pappá. Papsága kezdetén megalapította az Oratóriumot, azt a helyet, ahol imádkoztak, találkozókat szerveztek. Jöttek művészek, kereskedők, a város mindenféle lakója, még papok is, akikkel később Fülöp megalapította az Oratoriánusok Kongregációját, mely 1575-ben kapott pápai jóváhagyást. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte, olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért. A lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca annyira megragadta az embereket, hogy nem tudtak elszakadni tőle. Az Oratórium tagjai az élő hit és a hiteles öröm közösségét hozták létre. Ez volt Szent Fülöp lelkivezetésének négy alapelve: megvetni magadat, megvetni a világot, senki mást meg nem vetni, nem törődni mások megvetésével. Vonzereje a belőle áradó öröm volt. Rómában az utcaapostolkodásnak szentelte napjait. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket, jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután – megnyílt szívük láttán – hirtelen megkérdezze: „Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!” Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját.

Amikor hangoskodtak játék közben, Fülöp ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!” „Szinte mindig utcagyerekek és rongyosok társaságában látták. Lelkierejének forrás az imádság volt. Egyéniségének kedves és szolgálatkész épületét az ima és az öröm alapjaira állította.” (Várnai Péter)

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, akinek állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” – mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. „Az a nő nem szent – tájékoztatta őket –, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”

Amikor már életében szentként akarták tisztelni, hevesen tiltakozott ellene és igyekezett komolytalanul viselkedni. Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

Ha erényeit dicsérték, így imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!”

Noha viselkedése miatt néhány évre eltiltották a lelkipásztori munkától, a rómaiak, akik ismerték őt, tökéletesen értették iróniájának és életmódjának miértjét. Ezért is nevezték el őt „bohócruhás misztikusnak” és „római Szókratésznak”. Így lett Néri Fülöp, a firenzei, „Róma második apostolává”.

Hosszú betegeskedése végén 1595. május 25-én, úrnapján reggel mutatta be utolsó szentmiséjét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Azonban este azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” – kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.” Este, mint mindig, meglátogatták a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s május 26-án éjjel három órakor Fülöp meghalt. Ereklyéi a római Santa Maria in Vallicella (Chiesa Nuova) templomban találhatók.

Szenttéavatási eljárása már halála után két hónappal elkezdődött. 1615. május 11-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt szentté. Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Olaszország egyik legismertebb szentje 1381 körül született az Umbria tartománybeli Roccaporenában, Cascia környékén. Szüleinek évekig tartó imádsága után égi hang jelezte Rita születését, mely azt kérte, hogy a születendő kislányt Ritának (jelentése: igazgyöngy) nevezzék. Szülei a hegyek között fekvő birtokukon egyszerűségben és istenfélelemben nevelték Ritát, akinek gyermek- és ifjúkorát a szülei iránti teljes engedelmesség, akaratának állandó föláldozása és a fáradságos napi munka jellemezte. Rita szerzetes akart lenni, hogy eggyé válhasson isteni Megváltójával, ám szülei egy helybeli ifjúnak ígérték kezét. Fiatalon házasságot kellett kötnie. Férje vad, erőszakos ember volt. Rossz természetét Rita hősies türelemmel viselte, soha nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal a feltétellel, hogy a templomba eljárhat. Szelídségével és jóságával végül sikerült legyőznie férje rossz természetét, és lelkét Istenhez vezetnie. Ennek ellenére régi haragosai meggyilkolták Rita férjét. Az özvegy megbocsátott férje gyilkosainak, ezzel előmozdította a szemben álló családok megbékélését és egységét. Egy évvel később elvesztette két kisfiát is. Miután sok fájdalom árán eloldódtak a földi kötelékek, Rita jelentkezett a casciai Mária Magdolnáról elnevezett Ágoston-rendi zárdába, ám háromszor is elutasították özvegysége miatt. Végül csodálatos módon lépett be a közösségbe: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinói Szent Miklós juttatták be éjnek idején a kolostorba. Rita életének pontos dátumait, így fogadalomtételének évét sem ismerjük. Valószínű azonban, hogy nem volt még harminc éves, amikor befogadták a nővérek közé. Minthogy olvasni nem tudott, a zsolozsma helyett egyéb imádságok elmondására kötelezték. Rendtársai közül kitűnt türelmével, engedelmességével és jámborságával. Különös tisztelettel elmélkedett Jézus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy napon, amikor a feszület előtt térdelt, és vágya beteljesülését kérte, érezte, hogy a töviskorona egy tövise a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Csak egyszer mehetett emberek közé, mikor nővértársaival Rómába zarándokolt. Ekkor az Úr a fájdalmakat meghagyva eltüntette sebét. A betegségek, a böjtölés és a munka fölemésztették Rita erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1457. május 22-én hunyt el. Halálát egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg.