Heti miserend

Florianus (neve „virágzót” jelent) magas rangú katonatiszti családból származott, a császári hadsereg tisztje volt. Mint sok más katona, ő is keresztény lett. Diocletianus császár uralkodásakor, a keresztényüldözés idején, 303-ban Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt. Útra kelt, hogy segítségére legyen a foglyoknak. Mielőtt beért volna a városba, önként megvallotta keresztény hitét. Elfogták, megbotoztatták, és arra ítélték, hogy nyakában malomkővel az Enns hídjáról lökjék a folyóba. Az ítéletet 304. május 4-én hajtották végre. Holttestét a legenda szerint egy sas őrizte; később egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a Linztől délre fekvő mai híres kegyhely, St. Florian. Tisztelete elsősorban Ausztriában és a környező országokban virágzik a késő középkor óta. A tűz és árvíz ellen hívták segítségül a szent nevét. A legenda szerint Flórián még gyermek volt, amikor imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai; így a tűzzel dolgozók – tűzoltók, serfőzők (a sör egykori tréfás szegedi neve: flóriánvíz), fazekasok, kovácsok, pékek, kéményseprők – védőszentje lett. Katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt. Tűzvész ellen Flórián-szobrot helyeztek a házak homlokzatára, sörfőző műhelyek bejárata fölé. A régi templomok és városi középületek tornyában őrzött tűzharang leggyakrabban Flórián nevét viseli, és bizonyos meghatározott időpontokban az ő tiszteletére szólalt meg. Számos Flórián-emlékkel találkozhatunk a barokk Pestbudán is: ilyen a Fő utcai Flórián-kápolna; a tabáni tűzvészre emlékeztet a tabáni templom egyik mellékoltárán látható fogadalmi kép; a képen Flórián, mellette angyal önt vizet a lángba borult Budára. Tűzvész után, illetve tűzvész ellen hazánkban számos helység tett fogadalmat a barokk időkben Flórián tiszteletére. Szombathelyen a XVII. század első felében nagy tűzvész pusztított. Ezért a város Flórián oltalmába ajánlotta magát, és fogadalmat tett, melyet a szombathelyiek a legutóbbi évtizedekig megtartottak. „Legelsőbben minden városi ember azon Szent Flórián estét fogja megböjtölni és azon nap estvén vecsernyére minden ember elmenjen isteni szolgálatra. Szent Flórián napját pedig minden ember megülje...”.

V. Piusz személyében olyan pápát kapott az Egyház, aki határozottan folytatta a reformok megvalósítását. Tizennégy éves korában belépett Szent Domonkos rendjébe. Teológiai tanulmányainak befejeztével Bolognában 1528-ban pappá szentelték. Utána tanárként és novíciusmesterként működött Padovában, majd prior volt Vigevanóban és Albában. Lombardiai tartományfőnöksége idején kérlelhetetlen inkvizítornak mutatkozott a comói és bergamói egyházmegyékben. Ezek a püspökségek közvetlen szomszédai voltak Németországnak és Svájcnak, így különösen is érintette őket a terjeszkedő reformáció. Gyakran megesett, hogy a felháborodott tömeg kődobálással fogadta vagy búcsúztatta a szerzetest. Rendi elöljárói felfigyeltek rá, és 1550-ben Rómába rendelték a római inkvizíció általános biztosának. A főinkvizítor a szigorú Caraffa bíboros volt. IV. Pál előbb Nepi-Sutri püspökévé, majd bíborossá, végül főinkvizítorrá nevezte ki. Nem értett egyet a következő pápa, IV. Piusz politikájával, ezért kegyvesztett lett; a pápa eltávolította őt Rómából, és Mondovi püspökévé tette. 1566-ban azonban a bíborosi testület őt választotta pápának. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, mennyire különbözik a korábbi reneszánsz és humanista pápáktól. Megtestesítette az új reform ideálját. Pontifex maximusként is úgy élt, mint szegény és egyszerű domonkos: a pápai ruházat alatt a rend szőrkámzsáját viselte. Ugyanazt a szigorúságot és lemondást, amelyet magától megkövetelt, elvárta munkatársaitól, sőt az egész Egyháztól is. Megtudta, hogy megválasztásának híre rémületet váltott ki a nép körében. Így reagált a hírre: „Isten segítségével remélem, hogy halálom alkalmával nagyobb lesz a szomorúság, mint most, megválasztásomkor.” V. Piusszal kezdődött a 16. század nagy reformpápáinak sora. Fő célja az egyházi és vallási élet lehető legteljesebb megújítása volt. Úgy gondolta, hogy minden sikeres egyházi reformnak a saját háza táján, vagyis a pápai udvarnál, a Római Kúriánál és a római papságnál kell kezdődnie. Ezért először a pápai háztartást egyszerűsítette és a pápai udvartartás létszámát csökkentette. Csak arra érdemes férfiakat hívott meg bíborosként legszorosabb munkatársai körébe. A simónia (a lelki javak, szentségek, vagy egyházi hivatal adásvétele) minden formája ellen küzdött. Különösen szívén viselte a római lakosság valláserkölcsi színvonalának emelését. Szigorúan megkövetelte a püspököktől, hogy a trienti zsinat által újból hangsúlyozott rendelkezés szerint tartózkodjanak a székhelyükön. Ebben látta ugyanis a rendszeres lelkipásztorkodás nélkülözhetetlen feltételét. Egész Itáliában egyházmegyei és tartományi zsinatokat tartottak, rendszeres vizitációval fölmérték az Egyház helyzetét, és megfelelő intézkedéseket hoztak a visszaélések megszüntetésére. A pápa sürgette, hogy állítsák föl azokat a papnevelő intézeteket, amelyeket a zsinat előírt. Szorgalmazta a cölibátust, amelyet addig meglehetősen lazán értelmeztek, és ellenőrizte a szerzetesrendekben a klauzúra megtartását. Az általánosan elhanyagolt hitoktatás újraélesztésére 1566-ban megjelentette a Római katekizmust. Gondos előkészítés után 1568-ban közreadta a Római breviáriumot, 1570-ben pedig a Római misekönyvet, s kötelezően előírta az egész világon minden templom és minden pap részére. Minden további liturgikus változtatást pápai jóváhagyáshoz kötött. Ő nyilvánította Aquinói Szent Tamást, a középkor egyik legnagyobb hittudósát egyháztanítóvá; írásait Szent Bonaventura műveivel együtt kiadatta. A pápa nagy érdeklődést mutatott a tévedés és a megtévesztés leküzdése iránt, ugyanakkor a tévedők megnyeréséért is mindent megtett. A vallási megosztottság korában a pápa az eretnekeket gonosztevőknek tartotta, akikkel szemben akkor jogosnak tartották a legkeményebb büntetés, még a halálbüntetés is. Rómában a pápa bizottságot alapított a hitetlenek visszatérítésére. Ebből lett később a Hitterjesztési Kongregáció, a mai Népek Evangelizációjának Kongregációja. A török veszedelem arra a belátásra bírta, hogy a hitszakadások által megosztott keresztényeknek véget kell vetniük vallási viszályaiknak. Ezért így kérlelte a protestáns fejedelmeket: „Úgy keresünk titeket, mint a jó pásztor keresi eltévedt bárányait, hogy visszavigye őket az akolba.” Amikor a Pápai Állam, Velence és Spanyolország között létrejött a Szent Liga, és nehéz küzdelem után megszületett a török feletti győzelem a lepantói csatában (1571), V. Piusz az ütközet szerencsés kimenetelét megérezve könnyekre fakadt. Hálából október 7-re bevezette a Győzelmes Miasszonyunk ünnepét, melyet ma Rózsafüzér Királynője (Olvasós Boldogasszony) néven ünneplünk, és a loretói litániába bevette a Keresztények segítsége megszólítást. V. Piusz pápa 1572. május 1-jén hunyt el. Amikor elterjedt a halálhíre, valóban nagyobb volt a gyász, mint amikor megválasztották, pápasága alatt ugyanis kiderült a nép számára is, hogy minden szigorúsága ellenére az Egyház iránti igaz szeretet vezérelte. Halálának századik évfordulóján X. Kelemen pápa boldoggá, negyven évre rá XI. Kelemen szentté avatta.

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán. Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról: Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje. Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták. Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele. Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle. Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették. Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására. A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának. A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

KRISZTUS FELTÁMADOTT, ALLELÚJA! – VALÓBAN FELTÁMADOTT, ALLELÚJA!