|
A sormási és eszteregnyei szentmiséket követően kérjük a kedves testvéreket, maradjunk együtt, s a hősi emlékműnél rójuk le kegyeletünket. A megrendezendő települési gyermeknap alkalmából a sormási önkormányzat szeretettel köszöni és kéri a testvérek sütifelajánlásait! A hivatalban vagy Klári néninél jelezzük szándékunkat.
Fülöp 1515. július 21-én született Firenzében. A kis „Pippo buono” mindenki kedvence volt, közvetlenség, dús fantázia és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a tréfákhoz. Alakján valamiféle sugárzó tisztaság ömlött el. Korán elvesztette édesanyját, apja pedig – szegények lévén – nagybátyjához küldte tanulni, aki gazdag kereskedő volt. Az ő keze alatt kitanulta ugyan mesterséget, de aztán Rómába ment, hogy filozófiát és teológiát tanuljon. Szabadidejében felkereste az örök város templomait és műemlékeit. Gyakran töltötte az éjszakát egy-egy templomban imádkozva. Belső élete Isten és az ő titka maradt. A szentmise bemutatása közben órákat elragadtatásban töltött. Rendkívüli látomásokban is részesült, közülük a legnevezetesebb volt, amikor 1544-ben bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott: „szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak”. Néri Szent Fülöp hozta létre a Szentháromság Testvérületet, amely a zarándokok ápolásával foglalkozott. 1551-ben szentelték pappá. Papsága kezdetén megalapította az Oratóriumot, azt a helyet, ahol imádkoztak, találkozókat szerveztek. Jöttek művészek, kereskedők, a város mindenféle lakója, még papok is, akikkel később Fülöp megalapította az Oratoriánusok Kongregációját, mely 1575-ben kapott pápai jóváhagyást. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte, olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért. A lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca annyira megragadta az embereket, hogy nem tudtak elszakadni tőle. Az Oratórium tagjai az élő hit és a hiteles öröm közösségét hozták létre. Ez volt Szent Fülöp lelkivezetésének négy alapelve: megvetni magadat, megvetni a világot, senki mást meg nem vetni, nem törődni mások megvetésével. Vonzereje a belőle áradó öröm volt. Rómában az utcaapostolkodásnak szentelte napjait. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket, jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután – megnyílt szívük láttán – hirtelen megkérdezze: „Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!” Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Amikor hangoskodtak játék közben, Fülöp ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!” „Szinte mindig utcagyerekek és rongyosok társaságában látták. Lelkierejének forrás az imádság volt. Egyéniségének kedves és szolgálatkész épületét az ima és az öröm alapjaira állította.” (Várnai Péter) Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, akinek állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” – mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. „Az a nő nem szent – tájékoztatta őket –, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.” Amikor már életében szentként akarták tisztelni, hevesen tiltakozott ellene és igyekezett komolytalanul viselkedni. Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt. Ha erényeit dicsérték, így imádkozott magában: „Uram, ne bízz Fülöpben. Ha megfosztanál kegyelmeidtől, még ma elvesznék, és elkövetném a világ összes bűnét!” Noha viselkedése miatt néhány évre eltiltották a lelkipásztori munkától, a rómaiak, akik ismerték őt, tökéletesen értették iróniájának és életmódjának miértjét. Ezért is nevezték el őt „bohócruhás misztikusnak” és „római Szókratésznak”. Így lett Néri Fülöp, a firenzei, „Róma második apostolává”. Hosszú betegeskedése végén 1595. május 25-én, úrnapján reggel mutatta be utolsó szentmiséjét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Azonban este azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” – kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.” Este, mint mindig, meglátogatták a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s május 26-án éjjel három órakor Fülöp meghalt. Ereklyéi a római Santa Maria in Vallicella (Chiesa Nuova) templomban találhatók. Szenttéavatási eljárása már halála után két hónappal elkezdődött. 1615. május 11-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt szentté. Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.
|
