Heti miserend

Szent Paulinus püspök Bordeaux közelében, 353-ban, pogány családban született. Szent Ágoston kortársa volt: születésük és haláluk éve szinte azonos. Paulinus Gallia leghíresebb iskolájába járt Bordeaux-ban, a híres rétor és költő, Ausonius tanítványa volt.. E barátság meghatározó szerepet játszott Paulinus pályáján. Paulinus hamarosan szenátor, 381-ben pedig Campania kormányzója lett. Campania népe sokkal jobban befogadta a kereszténységet, mint a Paulinus által ismert Gallia. Különösen meghatotta az az áhítat, amellyel Szent Félix vértanú sírját vették körül január 14-én, amikor nagy tömeg gyűlt össze a vértanúünneplésére. Paulinus már ekkor, pogányként Szent Félixnek ajánlotta életét. Hivatalát nem sokáig viselte, mert 384-ben lemondott, és feleségével, Teréziával együtt hispániai birtokára indult. Itt végre született egy gyermekük, de nagy fájdalmukra a fiú nyolcnapos korában meghalt. Ezt követően elhagyták Hispániát, és aquitániai birtokukra vonultak vissza, hogy felejtsék gyászukat. Paulinus túl volt már harmincötödik évén, amikor kérte a keresztséget. Szent Jeromos és Szent Ágoston is felnőtt férfi volt már, amikor megkeresztelkedett. A keresztség napja Paulinusnak a megtérés napja volt. Szakított pogányságával és a pogány kultúrával. Maga mögött hagyta a Krisztust nem ismerő antik világot. Feleségével együtt ismét Hispániába utazott, s ott kezdte valóra váltani az evangéliumban hallott igéket. 393-ban eladta hispániai birtokát és árát szétosztotta a rászorulók között, majd megkezdte „szerzetesi” életét. A nyugati egyházban ezekben az évtizedekben még nem volt kolostor és szerzetesi regula. Voltak viszont remeték, s kisebb, világtól elvonult közösségek alakultak, melyek tagjai az evangéliumi tanácsok szerint az imádságnak és szellemi munkának szentelték magukat. De ugyanúgy járt, mint Ágoston, akit szintén a nép kívánságára szenteltek pappá. Barcelona népe Paulinust akarta papjaként látni. Ő azonban csak azzal a feltétellel vetette alá magát a nép akaratának, hogy nem köti magát a barcelonai egyházhoz, mert távolabbi terve szerint Nolában akart megtelepedni. 394 karácsonyán Lampius püspök pappá szentelte, Paulinus pedig mindjárt a következő évben útra kelt Nola felé. Vele tartott Terézia, aki ettől kezdve csak lelki társa volt. Nolába érkezve nem a városban telepedtek meg, hanem Szent Félix sírja közelében, a városon kívüli barlangokbanÉletük a szegénység és az alázatosság szeretete volt. Teréziáról 408 után Paulinus soha nem tesz említést, ebből arra lehet következtetni, hogy még abban az évben meghalt. 409 körül megválasztották Paulinust Nola püspökévé. A püspök haláláról egy Uranius nevű pap hagyott ránk följegyzést. Eszerint az utolsó napon Paulinust meglátogatta két szomszédos püspök. Velük még szentmisét koncelebrált, majd a házába hívta őket, és buzdító szavakat intézve hozzájuk a halálára készült. Másnap, 431. június 22-én Dél-Itáliában halt meg. Abban a templomban temették el, amelyet ő maga építtetett Szent Félix tiszteletére.

Árpád-házi Boldog Jolánra, Szent Kinga és Szent Margit testvérére emlékezünk június 15-én.

Jolán királyi családba született, szentek közé: apja IV. Béla volt, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária, nagynénjei Árpád-házi Szent Erzsébet és Prágai Boldog Ágnes, nővére Szent Kinga, húga Szent Margit, unokatestvére Boldog Gertrúd és Boldog Szalóme. Azonban a szülői házban mindössze öt évet tölthetett, a tatárjárás idején. Szülei aztán Krakkóba vitték, és nővére, Kinga, Boleszláv lengyel király felesége gondjaira bízták. Szent életű testvérében Jolán megtalálta példaképét és a keresztény nő eszményét. 1256-ban Jolán a kaliszi és gnieznói herceg, a nép által a „Jámbor” névvel illetett Boleszláv felesége lett. Ezt követően a férj hazájába, Nyugat-Lengyelországba költöztek, és 23 évig éltek példás keresztény házasságban. Jolán napjai három gyermekük (Hedvig, Anna, Erzsébet) nevelése mellett állandó imádsággal, vezekléssel és jó cselekedetekkel teltek. Segített a templomokban, kórházakban, maga is gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket – nagynénje, Árpád-házi Szent Erzsébet példája szerint. Abban a nyughatatlan korban a lengyel fejedelem sokszor volt kénytelen harcba indulni hol a németek, hol a litvánok ellen. Jolán ilyenkor megsokszorozta imádságait – és nemcsak azt kérte Istentől, hogy hozza haza hitvesét és gyermekei atyját, hanem azt is, hogy a csatában is őrizze meg férje szívét a kegyetlenkedés és a bosszú indulatától, hogy csak hazája java vezesse. S amikor 1279-ben Boleszláv az egyik csatából halálos sebbel tért vissza, Jolán éjjel-nappal ágya mellett virrasztva felkészítette férjét a távozásra. Ezt követően a magára maradt asszony fölosztotta vagyonát az Egyház és a rokonai között, és visszatért a krakkói udvarba, Kingához. Hamarosan Kinga is özvegy lett. Ezután a két nővér az ószandeci klarissza kolostorba vonult, ahol tizenkét évet töltöttek egészen Istennek szentelt életben. Kinga halála után, 1292-ben Jolán átment a gnieznói kolostorba, melyet férje alapított. Apátnővé választották, de úgy élt, mint mindenki szolgálója. Alázata, rejtve viselt szenvedései tökéletesen egyesítették a megfeszített Krisztussal, aki gyakran megjelent neki és kinyilatkoztatásokban részesítette. Így halála napját – 1298. június 11. – is előre megmondta. A gnieznói klarissza kolostor kápolnájában temették el. Jolánt halála után azonnal tisztelet övezte, sírját zarándokok látogatták, és sokan nyertek rendkívüli kegyelmeket. A boldoggáavatási eljárást 1631-ben indították el. XII. Leó 1827. szeptember 22-én engedélyezte ünnepét a konventuális minoriták és a klarisszák számára, majd XIII. Leó kiterjesztette egész Lengyelországra.

Úrnapja ünnepét a XIII. században rendelte el IV. Orbán pápa, a Szentháromság vasárnapja utáni első olyan ünnepet, amelyen nem üdvösségtörténeti eseményt jelenítünk meg, mint a húsvéti vagy karácsonyi ünnepkör jeles napjain, hanem egy eszmét, hittitkot ünneplünk. Az ünnepek dogmatikai tartalmát a zsolozsmában a himnuszok, a misében pedig a szekvencia mondja el, költői formában. A XIII. század nagy teológusát, Aquinói Szent Tamást kérték fel ezek megírására, aki Úrnapjára olyan himnuszokat és szekvenciát szerzett, hogy azokat énekelve miközben tanulunk az Eucharisztiáról, irodalmi és szellemi gyönyörűségben is részünk lesz. A mise allelujájának meghosszabbításaként, annak utolsó hajlítására „ráültetett” szövegből kiderül, hogy az ünnep középpontjában a nagycsütörtök este adott kenyér és bor, Krisztus teste és vére áll. A szent színekről megtudjuk, hogy az új Pászka, az új manna ez, amelyben Jézus táplálékul adta magát mindenkinek, „vére ital, teste étel”, „kenyere lett vándoroknak, eledele jó fiaknak”. Mindezek ismeretében megkérdezhetjük azonban, hogy akkor az ünnep miért nem egy ünnepélyes, két szín alatti áldozásban érkezik meg? Miért indul a templom falain túlra? A liturgiában az ég és a föld, Isten és ember találkozik. A templomban ennek nem csak az oltár a színhelye, hanem az egész épület ezt szolgálja. A kupola ősi szimbóluma az égnek, a mennyeinek, amely a négyszögletű templomfalakra borul. Kupola nélküli templomaink mennyezetére azért festettek kék eget csillagokkal, mert így az egyszerű deszka is az égre utalt. A négyszög alaprajz a világot jelenti, amely nemcsak szögletes, hanem kiterjedt is, a négy égtáj felé. A templom négy falán túl terül el a város, a négy égtáj mentén pedig az egész világ. Fontos jelkép ez a természetben élő ember számára. A város, a település attól is lesz lakható, hogy benne áll a templom, ahol az ég és a föld találkozik. A templom a világ tengelyén is áll, falaival Északra és Délre, Keletre és Nyugatra „mutat”. Ezen erővonalak mentén válik a káosz kozmosszá, ahogyan a Paradicsomból fakadó négy folyótól vált a sivatag élőhellyé a teremtéskor. A város védelme szimbolikus értelemben elsősorban rituális védelem is, melynek célja, hogy a káoszt képviselő, vagyis a város lerombolását akaró ellenség, az ördögi tulajdonságokkal felruházott támadók ne tehessenek kárt a kozmoszban. Ez a védelem nem csak a pogány társadalmakban, hanem a kereszténységben is komoly szerepet kap. Innen közelíthetünk Úrnapja látványos ünnepléséhez, a templomból kilépő, a körmenetben hordozott Eucharisztiához. Úrnapja manapság az átlagember számára is a híres virágszőnyegekről, a falusi virágsátrakról, a körmenetről közismert. Processzióról azonban csak a XV. századtól tudunk, aminek lényegét nem a virágdíszítés szépsége adta meg. Nem is demonstráció volt ez, amely arra szolgált volna, hogy lássa mindenki, mennyien vagyunk és milyen fontos titkunk az Oltáriszentség. A körmenet a lakott területet járta végig, Jézus jelenlétét, oltalmát fizikailag is kiterjesztve az otthonokra, bevonva őket a szent térbe, a falu, város kozmoszába. Magyarországon – a világegyháztól eltérő módon – a körmenetbe négy stáció ékelődik. Ezeken a stációkon evangéliumot olvasnak és a négy égtáj felé áldást ad a pap az Oltáriszentséggel. Nem csak szent pihenők ezek, hanem a templom négy falának a négy égtáj felé való kisugárzásának meghosszabbításai is. A város és a világ itt és így részesül Isten köztünk lakozásának titkában és erejében, itt válik kozmikus eseménnyé az Eucharisztia ünneplése.